Hang a pusztából...

A SZEMLÉLŐDŐ HIVATÁS

A szerzetesség évében André Vingt-Trois bíboros hat különböző rendhez tartozó szerzetest és szerzetesnőt hívott meg székesegyházába, a párizsi Notre-Dame-ba, hogy egy-egy nagyböjti vasárnapon beszéljenek arról, hogy milyen lelkiség mentén élik szerzetesi életüket, hogyan látják életformájukat a mai világban, milyen kihívásokkal szembesülnek, és milyennek vélik  jövőjüket.

A negyedik előadást 2015. március 15-én a Montremartre-i Kármel perjelnője, Sr Cécile de Jésus-Alliance tartotta, melynek fordítását az alábbiakban közöljük.

„Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam!”  Ezzel a verssel kezdik a napot a monasztikus szerzetesek és szerzetesnők, amelyen a dicséret lesz a küldetésük. Ha az Úr nem nyitja meg az ajkat, ki beszélhetne? Ha az Úr nem vezérli a szívet, ki haladhatna előre? Abban az erőteljes bizonyosságban, hogy Isten nélkül semmi nem lenne helyes, semmi nem lenne biztos, a nap a dicséret és az igazság szüntelen keresésével kezdődik.

Mint kármelita nővér, arra kaptam meghívást, hogy a szemlélődő életről beszéljek ma önöknek. Mindenekelőtt mondjuk ki, hogy a szemlélődő élet egy olyan élet, amely nyíltan, kizárólagosan a lényeg keresésére szenteli magát: vagyis az Istenre hallgatásnak. Az Isten Szavának hallgatása, az ima, Isten szemlélése minden személy és minden valóság révén.

Az Egyházban mindig nehézséget okoz egy hivatás, egy sajátos életmód meghatározása, mert mindig az a veszély fenyeget, hogy ezzel válaszfalakat húzunk más hivatásokkal szemben. Pedig az Egyház élete Isten szabadsága, akit Szentléleknek hívunk.[1] Benne nincs monopolhelyzet, se lefoglalt terület. Ezért van az, hogy mindegyikünk élete mélyen kapcsolódik mások életéhez, és más életmódokhoz. „A Lélek ott fúj, ahol akar, nem tudod, honnan jön és hová megy” (Jn 3,8) – mondja Jézus. Minden keresztény arra hivatott, hogy aktív legyen és kontemplatív, hogy összhangba hozza a szívét Isten Szívével, és hogy Isten Szíve szerint cselekedjen. Minden emberi lény arra hivatott, hogy egységesítse szívét azért, hogy teljesen élhesse a maga életét. Fontosnak tartom ezt elmondani, még mielőtt arról beszélnék, hogy mit élünk ma mi, mint kármelita nővérek. Vannak szemlélődő nők kolostoron kívül is, és vannak nagyon aktív szemlélődő rendi nővérek. Tehát nem besorolásokról van szó, még kevésbé "hierarchizálásról", hanem életformák megkülönböztetéséről. Engedjék meg, hogy idézzek valakit, aki sokszor prédikált itt, Lustiger bíborost, aki hangsúlyozta: „Tévedés úgy bemutatni a hivatások és ajándékok sokféleségét az Egyházban, mint feladatok vagy kiváltságok elosztását a profán társadalomban. A profán társadalom annál inkább elismeri egy specialista besorolásait, minél szorosabbak azok, és minél inkább őrizkedik a szomszédos területekre való behatolástól. Aki sajátosságot mond, az lefoglalt területet mond… De ez nem így van a keresztény hivatások esetében. Mert minden egyéni hivatás (…) lehetővé teszi, hogy Isten misztériumának szívéig jussunk. Isten misztériumának szívéből, Krisztus átszúrt oldalából fakad az élő víz, amelynek szét kell áradnia minden ember szívében. Tehát véglegesen le kell zárni a vitát az úgynevezett kontemplatív specializálódás és az úgynevezett aktív specializálódás szembeállítása terén.”[2]

Visszatérve ahhoz, hogy miben áll a klauzúrás szemlélődő élet, mondjuk azt, hogy egy egyedülálló, eredeti utat jelöl, amely az Úrnak ahhoz a hívásához kötődik, hogy magunkévá tegyünk egy sajátos szegénységet: a direkt apostolkodás és a kolostoron kívüli tevékenység nélküli életet, a teljesen az imának szentelt életet, egy olyan életet, amely a kolostor falain belül zajlik. Ez meghívás sok cselekvési lehetőségről, utazásról, tevékenységekről való lemondásra azért, hogy a pusztába menjünk, hogy a belső csendet keressük. A meghívás az Úrtól jön, az ő kezdeményezése. Ő adja a szív mélyéből fakadó öröm megtapasztalását. Ebből fakad a vágy, hogy kövessük a hívást, és a bizonyosság, hogy az emberi élet egy forrásból meríti szépségét, hogy ez a forrás a szív mélyén van, és hogy csak ebből a forrásból fakad az igazság és az öröm.

Belépni a személődő életbe választást is jelent: annak választását, hogy nem utazunk többé messzire, azért, hogy nyerjünk az elmélyülést illetően. Vagy, ha jobban tetszik, annak választása, hogy többet dolgozunk lelkileg és kevesebbet nyerünk külsőleg. Egyetemes emberi hivatás ez. Merem állítani, hogy létezett ez már Krisztus előtt is, és továbbra is létezik a kereszténységen kívül is: gondoljunk Ma Ananda Moyira Indiában, vagy Etty Hillesumra, vagy más nagy szellemi személyiségekre a különböző kontinenseken.

Egy napon buddhista szerzetesek érkeztek a mi párizsi kolostorunkba Pekingből. Azt kérték tőlem: „Mondja el nekünk egy mondatban, hogy mi az önök legfontosabb tapasztalata”. Gondolkodtam azért néhány pillanatot, mielőtt ezt mondtam volna: „A szívből élő víz folyói fognak fakadni”. Megkérdezték tőlem: „Mi az élő víz?” - „Az élet, amely felfakad” – válaszoltam. Nem tudom, megértették-e, amit mondani akartam, de bólogattak. Emlékeztethette őket valamire. Ez egyetemes emberi tapasztalat.

Szeretném átnézni önökkel a személődő élet mibenlétét korunkban. Ezt követően pedig szemlélni fogjuk Jézust - Jézust, aki megélte…

Világunkban a technológia gyorsan fejlődik, és az információk egyre gyorsabban terjednek. Tudjuk, hogy számos ember él a miénktől eltérő értékekkel, és biztosak vagyunk abban, hogy a következő generáció nem fogja ugyanazokat az eszközöket használni, amelyeket mi. Korábban soha nem volt az emberiség történelmében ilyen gyors és keveredő a kulturális fejlődés.  A legjobbra és a legrosszabbra. Hatalmas eszközök révén a világ nagyon gyorsan halad, de nem föltétlenül tudja, hogy hová tart; a relativizmus növekszik, mert tudatára ébredtünk a sokféleségnek – néha annyira, hogy már fel is mentjük magunkat az igazság keresése alól. A tömegek kiábrándulása és toborzása nincs messze. A kapcsolatban lévő ember kezdete ez, amely a digitális világban született és hálózatban él. Ez az állandó rákapcsoltság a globális hálózatra önmagában nem rossz, szolgálhatja a jót, de minden egyénnek az információk folyamatos áramát kell kezelnie; kockáztatja az elengedést, a kimerülést, az irányvesztést. A rákapcsolódott ember manapság a felrobbanást kockáztatja, ha nem találja meg a bölcs felhasználás módját, az erőszak lebontásának módját, a béke építésének módját önmagában és önmaga körül.

Az emberi történelem gyorsul, mint egy videojáték, amelynek ritmusa és nehézségi fokozata minden lépésnél növekszik. Ez szorongást válthat ki vagy a pillanat mámorát. Építőbbnek tűnik számomra úgy látni a helyzetet, mint kihívást az ember felé arra, hogy emberibbé váljon. A bölcsesség nélküli eredményesség, a lelkiismeret nélküli tudomány romba döntheti az emberiséget. Nem a modern technológiák miatti duzzogásról van szó, hanem arról, hogy meg kell tanulni bölcsen használni azokat. Gyakran beszélnek gazdasági háborúról, technikai versenyfutásról, de én azt gondolom, hogy a legnagyobb kihívás: hogy ugyanakkor megőrizzük a gyakorlati képességet és belső mélységet, ami nélkül elveszítjük rendeltetésünk fogódzópontjait. Saját fejlődésünk távirányítója a mi kezünkben van, de nem igazán ismerjük sem motivációinkat, sem választásaink következményeit. Bölcsességre van szükségünk. És hogy találjunk egy kis bölcsességet, csendre van szükségünk.

A kihívás abban áll, hogy kiássuk az emberben a belső csend kútját. Nem azért, hogy elvágjuk magunkat a valóságtól, hanem: hogy hitelesen, helyesen éljünk. Minden ember szívében van egy kút. Ez a kút lehet nagyon eltömített, de létezik, várva, hogy kiássák.[3] Mindegyikünk kútjának mélyén ott van az egyetemes talajvíz, amely mindannyiunkat összeköt. Egy személyes döntést kell meghoznunk: nem maradunk saját életünk felszínén elállítódva a zűrzavarban. Válasszuk a csendre való odahallgatást, még ha csupán negyed órára is naponta! Azt hiszem, hogy ez a közegészség valódi sürgős szüksége: egy negyed óra csend naponta, hogy megtaláljuk önmagunkat, hogy válasszunk egy célpontot, hogy feltöltődjünk.

Az emberi lénynek különféle sajátosságai vannak, amit a tudományok is megerősítenek: a plasztikusság, vagyis a fejlődési képesség, az újratervezés – nem csupán agyilag, hanem szociálisan, kulturálisan; pozitív értelemben: hajlíthatóság. És ebben az egyre bonyolultabb világban a képzés egyre hosszabb és hosszabb, azt is mondhatjuk, hogy állandó. Az ember állandó képzésben van. Egy másik emberi sajátosság az empátia, annak képessége, hogy interiorizáljuk, amit egy másik ember megél (és kisebb mértékben egy másik élő). Azt is mondhatjuk, hogy a mások iránti intuíció. Ez is egy nagyon fontos jellemző. De nem kell elfelejtenünk az interiorizálás képességét, és ennek az interioritásnak csendre van szüksége, hogy kibontakozzon, hogy finomodjon. Interioritás nélkül nem lenne lehetőségünk értékek létrehozására, életünk összefüggő irányítására. Az ember tehát egy állandó formációban lévő lény, kapcsolatban van másokkal és önmagával az interioritás révén.

Megtanulni rendszeresen megélni a csend időszakait - épp úgy életszükségletnek tűnik számomra a teljes emberré váláshoz, mint az alvás rendszeres időszakai ahhoz, hogy életben maradjunk. Ez egyetemes bölcsesség.

A csend humánökológiai kihívás. Tehát a személődő élet közösségi szolgálatot nyújt, éppoly életbevágót, mint az energetikai hálózat. Ez az interioritás szolgálata, az ima hálózata. De menjünk tovább, hogy lássuk, mit jelent szemlélődni.

Mi a szemlélődés? Ahogy a latin etimológia feltárja, a con-templer elsődlegesen erra a tényre utal: együtt lenni a templomtérben, hogy nézzük az előjeleket, az égi jeleket, és megjósoljuk a jövőt. Eredetileg az asztronómia ugródeszkának használta a babonát, mielőtt felszabadult volna alóla.

Izrael Istenének tanítványai szabadulást nyertek a végzettől való félelemtől, a fátumtól, a súlyos sorstól, amit a csillagok diktáltak. Az Egyiptomból kivonult nép kiszabadult a bálványok rabszolgaságából, Isten megparancsolta neki, hogy távolodjon el a pogány praktikáktól[4] hogy higgyen az ő szabadságában. Ez a szabadság egyszerre ajándék és hódítás, bizonyos szempontból félelmetes, mert mindegyikük felelőssége mindegyikükért az őket hívó Isten előtt. Semmi nincs bevésve a csillagokba, szabad a választás.[5]

A láthatatlan Isten tanítványai számára a szemlélődés hallgatássá válik, hallgatni az Igét, amely a szabadságra hív: „Halld, Izrael, az Úr, a mi Istenünk az egyetlen” (MTörv 6,4). „Én hoztalak ki téged Egyiptomból” (Kiv 20,2). Én teszlek szabaddá. Ez a meghívás út az isteni Jelenlét felfedezésére, amely ott van, még mielőtt én ennek tudatára ébrednék. A szabadság forrása. A lemondás választása a mindig elbűvölő bálványokról, a pénzről, a szexről, a presztízsről, a hatalomról, az asztrológiáról, amelyek olyan boldogságot ígérnek, melyet nem tudnak megadni. Az önmagukban jó valóságok bálvánnyá válnak, amikor megbéklyózzák a szabadságot. Az Egyiptomból való kivonulás szabaddá válás a zavaros vágyaktól, amelyek megbabonáznak; megtapasztalt felfedezése annak, hogy minden hiúság, vagyis tünékeny köd, következetlenség. Egyedül Isten van. Isten és a szabadságom állnak szemtől-szemben egymással. Csöndet teremteni önmagunkban annyi, mint újra végigjárni ezt a kivonulást vágyaink zavarosságából, megtapasztalni illúzióink tünékeny mivoltát, létünk teljes végességét. Szemlélni Izrael Istenét annyi, mint hallani, amint mondja nekünk is, amit Mózesnek: „Mit kiáltasz felém? Indulj útnak!” (Vö. Kiv 14,15). Isten a szabadságra hív bennünket. A kontempláció tehát új jelentést nyer: megtanulni a szabadságot, elkezdeni kutat ásni a szívünkben széttörve a sziklákat, áthatolva a sáros szakaszokon, ásni egy kutat, amelyből a szabadság fakad, és hinni, hogy mindegyik lény mélyén van egy kút. A csend szabadságra vezet.

És most Krisztusról, mint a szabaddá válás útjáról szólva, egy kármelita nővérről szeretnék beszélni: Avilai Szent Terézről. A XVI. században vagyunk: Egy új kontinenset fedeztek föl, amelynek túláradó gazdagsága elbűvölő, civilizációja ismeretlen. Teréz fivérei konkvisztádorok az Új Világban, ő pedig egy másik kalandot választott. Már néhány éve szerzetesnő, amikor kolostorának egyik folyosóján észrevesz egy Krisztus szobrot, amelyet egy körmenethez készítettek elő. Krisztus kezei meg vannak kötözve, meg van ostorozva, vérzik. Hirtelen megragadja őt. 1554 nagyböjtjében járunk. Megragadta őt, mert tudatosítja, hogy Krisztus, a szabad ember, a fölséges Isten Fia hagyta megkötözni magát. Hagyta magát megkötözni, hogy bennünket szabaddá tegyen, hogy őt szabaddá tegye. Húsz éve vív keserű és hasztalan küzdelmet tetszeni vágyásával, felületes vágyaival, miközben megtapasztalta a szabadság belső forrását. 39 éves. Ezt írja Önéletrajzában: „Eddig az én életem volt, most egy új élet kezdődik, Isten élete bennem. Áldott legyen az Úr, aki megszabadított!”[6] Teréz új életet kezd. Szemlélődni, mindenekelőtt születést jelent, újraéledést. Teréz szívesen használja a szeretet és a barátság hasonlatát: „Az imádság baráti beszélgetés azzal, akitől szeretve érzem magam”. Mindenekelőtt egy nagyon konkrét tapasztalat, amely teljesen megváltoztatja az életet. Nem tudunk hasonló tapasztalatot előidézni, de vágyakozhatunk rá állhatatosan, ahogyan Teréz buzdít erre: „Mutassa meg nekünk az Úr az utat, és adja meg nekünk az erőt, hogy kitartóan ássunk, míg meg nem találjuk a bennünk elrejtett kincset”.[7] „Az Isten országa bennünk van” (vö. Lk 17,21). Ne keressék itt vagy amott, ott van mindegyikünk bensejében. Mint ahogy a forrás a kútban van, s a talajvíz a föld szívében.

Hiszek a Krisztusra függesztett szerető tekintet átalakító erejében, hiszek az ő szelídségének és alázatának átalakító erejében. Teréz meghív bennünket, hogy „szeretettel ragaszkodjunk Krisztus emberségéhez”.[8] Hogyan tudnánk nélküle helyesen gondolkodni a láthatatlan Istenről, aki mindenek fölött való? Mindig eltorzítjuk Istent saját illuzórikus vágyaink képmására, eltorzítjuk őt bálványaink prizmája szerint. Pedig az ő hatalma nem egy önkényúr hatalmaskodása, gondviselése nem teszi őt marionetti figurává. Ő teremtette a mi szabadságunkat, amely képes a legjobbra, s sajnos, a legrosszabbra is; keresi, hogy belülről alakítson át bennünk mindent – formálva bennünket a külső körülmények, barátaink, bennünket inspiráló személyek révén. Belső hajlékonyságunk empátia kérdése is, a másokkal való kapcsolat. A gyermek úgy tanul meg felnőtté válni, hogy a felnőtt gazdagítja őt emberségben. Ezt tudván Isten láthatóvá tette magát egy emberben: Jézusban. Szemlélni Jézust, belépni az ő érzelmeibe, ez lehetővé teszi, hogy a legtermészetesebben növekedjünk Isten ismeretében, és átalakít bennünket. Szent Teréz írja: „Nem kérem, hogy törjétek a fejeteket, sem hogy elméleteket gyártsatok, csak arra kérlek, hogy nézzetek rá”[9], őrá, Jézusra.

Ha megkísért bennünket, hogy úgy képzeljük el Istent, mint aki elítél bennünket, szemléljük Jézust, aki befogad, megbocsát, és meglátjuk, hogy Isten mennyire gazdag az irgalomban.[10] Ha megkísért bennünket, hogy úgy képzeljük el Istent, mint aki érzéketlen szenvedéseink iránt, szemlélhetjük a barátját, Lázárt sirató Jézust. És meglátjuk az együtt érző Istent, mert Jézus azt mondja: „Aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14,9). Ha lázadunk a szenvedés láttán, nézzünk Jézusra, aki megrendül egy anya láttán, aki elveszítette egyetlen fiát, és meg fogjuk látni az Isten együttérzését. Ha azt gyanítjuk, hogy Isten okozója a szenvedésnek, nézzük a megfeszített Jézust, és látni fogjuk, hogy a templom függönye kettéhasad, ami azt jelenti, hogy Isten maga is gyászban van, és megszakítja ruháját a földön. Jézus azt mondta: „Aki engem látott, látta az Atyát”, és ez az ige feneketlen mélység, amelyben minden illúziónk, bálványunk és hamis istenképünk ott szunnyad. Jézus így összegezte Avilai Szent Teréznek: „Én leszek a te élő könyved”.[11]

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.”[12] Jézus Isten hatalma és bölcsessége, mert ő úgy nyilatkoztatja ki számunkra Istent, ahogyan soha nem mertük volna őt elképzelni: olyan Isten, akinek hatalma alázat, ereje szelídség. Isten minden erőszakosságunkban és haragunkban leleplezi félelmeink gyávaságát. Áthoszi Szent Sziluán így imádkozott: „Ó, Krisztus alázatossága! Leírhatatlan örömet adsz a léleknek! (…) Ha a világ megértené Krisztus szavainak hatalmát: Tanuljatok tőlem szelídséget és alázatot, minden más tudományt félretenne, hogy ezt az isteni tudományt keresse. Az emberek nem ismerik Krisztus alázatának hatalmát s földi dolgok felé hajtják magukat…”[13]

Krisztus Jézus szelídsége és alázata nem beteges gyöngeség, hanem irgalmasság, isteni hatalom, amely életre serkent. Héberül a rahamim, az irgalmasságot kifejező szó a méhizomzatot jelenti, amely az anyában hallatlan erővel löki ki a gyermeket az élet felé. Ugyanígy, Isten irgalmassága eltávolít bennünket a bűntől és az élet felé ösztökél, az igazi élet felé. A Sziget című filmben (2006) Pavel Longin Anatolij atya személyébe sűríti bele néhány nagy ortodox szerzetes portréját. Anatolij atya úgy irgalmas, hogy nincs benne semmi beteges. Leleplezi mindazok következetlenségét, akik hozzá jönnek, hogy imáját kérjék egy fiú gyógyulásáért, egy férjért vagy lelki előrehaladásért. Anatolij atya mindig ez elé a kérdés elé állítja az illetőt: Mi a legfontosabb számodra? A fiad vagy a munkád? A férjed vagy a javaid? Az Isten iránti szereteted vagy a kényelmed? Csak így tudja irgalommal leleplezni mások félelmét, ő, aki szembesült saját félelmeivel és rátalált az irgalomra. Szűz Mária az irgalmasság legkiválóbb asszonya: a kereszt tövében a haldokló Jézustól megkapta a lelki anyaságot János és minden későbbi tanítvány felé. A Szentlélekben imádkozik értük. Nem ítél. A kereszt tövében szíve vérét ontja Krisztusért, és mindazokért, akiket gyermekéül kapott. Nincs igazi imádság másokért anélkül, hogy saját életünket ne tennénk rá a mérlegre. A másokért való imádság kitágítja a szívet Isten szeretetében, és Isten szemlélése növeli a szeretetet, amely bennünk mások iránt van. Ezért van az, hogy a monasztikus élet nincs elvágva a külvilágtól, hogy önmagában vendégszerető. Áthoszi Szent Sziluán mondta: „A Szentlélek megtanítja a szerzetest, hogy szeresse Istent és szeresse a világot”.[14] Megtapasztalva a Szentlélek benne felfakadó forrását, azt is mondta: „Minden bűn olyan Isten előtt, mint egy csepp víz a tengerben”. Az orosz óriás itt nagyon közel áll a kis normand kármelita nővérhez, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézhez, aki azt mondta: „Ha az összes lehetséges gaztettet elkövettem volna/ Mindig megőrizném ugyanazt a bizalmat,/ mert jól tudom, hogy a megbántások e sokasága/ csupán egy vízcsepp az izzó parázson”. Egyébként minden szent összetalálkozik itt: a szívünk mélyén felfakadó Szentlélekben, aki megadja, hogy szeressünk minden emberi lényt és imádkozzunk értük, különösen ellenségeinkért, azokért, akiket kevésbé szeretünk, vagy akik nem szeretnek bennünket. Az ellenség szeretete a Szentlélek bennünk való jelenétének bizonyossága. Szeretni ellenségeinket annyi, mint javukat akarni, megtérésüket remélni, böjtölni, adni önmagunkat azért, hogy üdvözüljenek. Charles Péguy 1912-ben megosztja megtérésének pillanatát egyik barátjával: „Öregem, új ember vagyok. (…) Egy órát imádkoztam a székesegyházban. (…) Úgy imádkoztam, öregem, ahogy még soha nem imádkoztam. Imádkoztam az ellenségeimért; ez még soha nem fordult elő velem”.[15]

Így a belső ima egy módja annak, hogy ássunk a szívünkben keresve az isteni szeretet elveszített forrását, de mindenekelőtt: az ima elkötelez bennünket a testvériség útján. Ha minden ember magában hordozza annak képességét, hogy még emberibbé váljon, akkor rajtunk múlik annak lehetővé tétele, hogy ez megnyilvánuljon. Mindannyian felelősek vagyunk mindenért mindenki előtt, együttesen felelősek vagyunk mindenkiért az imában, a közbenjárásban, szavaink és tetteink által. Ezért az ima csupán illúzió maradna, ha nem vezetne a konkrét szeretethez. Szintén a szemlélődő Péguy mondja: „Mert a szellemi maga is testi, és a kegyelem fája mélyen gyökerezik, mélyen a földben és a mélységekig kutat”.[16] Amikor a szív mélyén felfakad az élő víz forrása, a szív kitágul, és fölfedezi, hogy mire hivatott: az ingyenes szeretetre, amely ad és kap; nagyon konkrét szeretetére mindazoknak, akik bennünket körülvesznek, úgy, ahogy vannak, igazi kapcsolatok révén, amelyeket többé nem hamisítanak meg saját bűneink. Jézus hirdette: „Aki hisz, annak szívéből élő víz folyói fakadnak” (vö. Jn 7,38).

A monasztikus közösség ebből a tapasztalatból születik. A monostor a konkrét szeretet és az ima laboratóriumává válik – szétválaszthatatlanul. Avilai Szent Teréz kis közösségeket alapított húszegynéhány nővérrel, hogy a nővérek jól ismerhessék egymást, és egyfajta családot alkossanak, amelyet Isten gyűjtött egybe. Előírta a két óra csendes imát előre meghatározott tartalom nélkül, a belső imát, hogy megtanuljuk hallgatni az Urat, beszélgetni vele. És szintén előírt két alkalmat a szabad beszélgetésre, amelynek során a közösség összejön a testvériség és őszinteség légkörében. Hogy konkrétabbá tegyem ezt a dolgot, szeretem azt mondani, hogy kávészünetről van szó…, kivéve azt, hogy nincs kávé. Szent Teréz hangsúlyozza a nővérek egyenlőségét: „Egyenlőségnek kell uralkodnia köztetek”, erősíti meg radikálisan és forradalmian.[17] Bármilyen eltérő is legyen szociális eredetük, képzettségük és életkoruk, a nővérek alapvetően egyenlők, hangsúlyozza. Ugyanez tűnik elő a munkával kapcsolatos felfogásában. A munkát mindannyiuk között kell megosztani, s ez alól a perjelnő sem kivétel: a perjelnő az első a vendégek fogadásában, és elsőnek kell lennie a „söprés szolgálatában” is. A monasztikus élet mindig nagyra értékelte a kétkezi munkát, amit az ókor a rabszolgáknak tulajdonítva leértékelt. A munka segítség az imához, szolidaritás a világgal és részvétel Isten teremtő művében. Kezünk munkájával keresni kenyerünket megtiszteltetés. Mindegyik nővér nemessé vált azáltal, hogy Isten leánya; ezért nem hívják őket többé családi nevükön, hanem egy keresztnéven, amelyhez egy isteni misztérium társul. Teréz maga is lemond arról, hogy Teresa de Ahumadának hívják, és attól kezdve Jézusról nevezett Teréznek hívja magát. Jézus az ő valódi nemesi címe.  Mi mindannyian Isten fiai és leányai vagyunk, ez az igazi nemesség, az egyenlőség végső alapja. A személődő közösség Isten gyermekeinek egyenlőségén alapul. Kétségtelenül emiatt voltak a kolostorok a modern demokrácia olvasztótégelyei. (A káptalan valamiképpen modern parlamentjeink előképe, ez választja az elöljárót. Innen a még mindig aktuális kifejezés „szavazati joga van a káptalanon”, ami elsődlegesen azt jelenti, hogy joga van szavazni és elmondani véleményét. A kolostor tanácsa a szenátus megfelelője, egy kisebb csoport, amely tanácsaival segíti az elöljárót, és őrködik a fölött, ami a közösség törvénye alá tartozik.) Történelmileg a kolostorok a résztvevő demokrácia laboratóriumai voltak a közösségi tanácskozás szervezetével egy döntés meghozatala előtt.[18] Mindennek alapja annak mély belső tapasztalata, hogy mit jelent a szentháromságos kommúnió.

Ha az egyetlen Isten Háromság, és ha az emberi lény arra van meghívva, hogy belépjen ebbe az isteni valóságba, ez azt jelenti, arra vagyunk meghívva, hogy mindannyian különbözőek maradjunk, és egyenlőségi személyközi kapcsolatokban éljünk a szeretetben. A contrario a monasztikus közösségek célpontjai voltak az erőszakos hatalmaknak, mert maga a létük is kérdőre vonja és visszautasítja az erőszak alkalmazását: úgy tűnik, ez az egyetlen magyarázata annak, hogy Fouquier-Thinville ragaszkodott ahhoz, hogy lefejeztesse 1794-ben a Compiegne-i kármelita nővérek egész közösségét, és hogy a Tibhirine-i szerzetesek meghaltak. A szerzetesi tapasztalat megerősíti, hogy az erőszak körforgásából való kilépés egyetlen eszköze, hogy mindenekelőtt lecsendesítjük saját szívünket. Christian de Chergé testvér imája ez volt: Fegyverezd le őket, fegyverezz le engem, fegyverezz le minket! Egy film, az Istenek és emberek, jól ábrázolja ezt. A tibhirine-i ciszterciek nehéz döntés elé kerülnek az algíri zavargásokban: El kell-e menni? Megengedhető-e látszólag haszontalanul kockára tenni a testvérek életét? Egy káptalan alkalmával Amédé testvér szerzetesi módon válaszol: „Gondolkodnunk és imádkoznunk kell együtt”. A perjel, Christian testvér helyesel. Ő nem azért lett megválasztva, hogy döntsön a többiek helyett, hanem, hogy szolgálja a közös döntéshozást, és segítsen meghatározni a csoport öntudatát: „A mi küldetésünk itt az, hogy mindannyian testvérek legyünk”. A tibhirine-i szerzetesek nem a vértanúság felé mennek, hanem az egyetemes testvériség felé tartanak. Ha elmennek, lemondanak arról, akik. A maradás választása hallgatólagos beleegyezés a teljes életbe. Szimbolikusan nagyon helyénvaló, hogy döntésüket egy közös étkezés pecsételje meg. Jézus sem tett másként. Önmaga mindhalálig való odaajándékozásának tragikus megérzésében és a forrásával összhangban lévő szív ujjongásában. A monasztikus hagyomány még egy magától értetődő valóságával is megnyilvánul: a közös étkezés helye, a refektórium a templomra emlékeztet. A közös étkezés nyilvánvalóvá teszi az odatartozás érzését. Úgy gondolom, fontos újra megtalálnunk ennek értelmét a magunk modern életében, amelyet annyira meghatároz a fast food.  Föl kell fedeznünk a közösen elköltött étkezés egyesítő erejét családjainkban, plébániáinkon, egyesületeinkben, munkahelyeinken… Az étkezések megpecsételik a testvériséget.

Ilyen vagy olyan módon, a különböző keresztény monasztikus hagyományok kifejezték ezt a lényeges valóságot: mi valóban Isten gyermekei vagyunk, és ez a gyermeki létmód átalakítja közös életünk módját. Az egy és háromságos Istennel való egyesülés felé tartunk, s ez a tény megmutatja számunkra, hogyan kell eggyé lennünk a különbözőségben. Ez egy lassú, kockázatos, munkás és művészi átalakulás. Az Isten Igéjét hallgatva a monasztikus közösség hagyja, hogy Isten formálja a csend révén. A csend kiássa a szívet, és az ima újra meg újra saját bűnünk éles emlékeztetőjévé válik, a felszabadulás útja, könyörgés mindenkiért és ujjongás az isteni terv előtt. Isten nagy terve mindenki benne való egysége. Ez az, amit Jézus kinyilatkoztatott számunkra. Ez az egyetlen módja Isten meghallgatásának. Szent Teréz vakmerően átveszi Jézusnak ezeket a szavait: „Legyenek egy!”[19] Az ima által létrehozott egyenlőség és testvériség kis laboratóriumait így létrehozva Avilai Szent Teréz válaszolni akar saját korának hatalmas szükségleteire. Tudatában van annak, hogy ez a válasz szerény, de szükséges. Ha egyetlen szív békét talál, az őt körülvevő közösség talál rá, és a környező világ észreveszi. Az egyik legnagyobb ortodox szerzetes, Szárovi Szent Szerafim ezt így fejezte ki: „Találd meg a belső békét, és milliók fogják megtalálni körülötted”.[20] Szemlélődni végső soron annyi, mint hagyni magunkat átalakítani. Ebben az értelemben kontemplatív életünk kalandja a testvériség kalandja, valóban közösségi szolgálat, mindenkinek tett szolgálat, az egész világ átalakításának kovásza. A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz nagyon jól meg tudta ezt fogalmazni a maga zseniális egyszerűségével: „Egy Tudós ezt mondta: »Adjatok egy emelőt, egy szilárd pontot, és kifordítom sarkaiból a világot.« Ami nem adatott meg Archimedesnek, mivel kérésével nem Istenhez fordult, s mivel az csak anyagi természetű volt, egészen, a maga teljességében adatott meg a Szenteknek. A Mindenható odaadta nekik szilárd pontnak: ÖNMAGÁT és EGYEDÜL CSAK ŐT MAGÁT; emelőnek: a szeretet tüzétől lángoló Imát, s így van az, hogy ők kiforgatják sarkaiból a világot; így van, hogy a még harcoló Szentek kiforgatják, s hogy az eljövendő Szentek is ki fogják forgatni a világ végezetéig.”[21]

A Kármel hálaadása

Mindenható Istenünk! Hálát adunk az élet és a megmaradás ajándékáért! Hálát adunk gondoskodó szeretetedért! Hálát adunk az emberek szeretetéért, amellyel hozzánk fordulnak! Hálát adunk gyöngeségeinkért, amelyekben lehajolsz hozzánk! Hálát adunk sebeinkért, melyek által részt vehetünk üdvözítő szenvedésedben! Hálát adunk, hogy bekötözöd sebeinket, és gyógyítasz általuk bennünket is, másokat is!

Kérünk, segíts, hogy a Te örömöd tanúi lehessünk; hogy az emberek új erőt kapjanak a Kármelen keresztül, és láthassák bennünk: élni jó és jól élni, Neked, Benned élni az igazi jó, és a valódi öröm forrása. Add nekünk a Te békédet, hogy magunkhoz tudjuk ölelni a mindennapok keresztjét! Add nekünk békédet, hogy magunkhoz ölelhessük, és hordozhassuk egymást feltétel nélküli elfogadással.

Béke és öröm a Szentlélekben – ez a mennyország. Add meg nekünk, hogy a Kármel a béke és az öröm otthona lehessen mindenki számára, azoknak is, akik fizikailag el tudnak jönni, és azoknak is, akik csak a szívükben látogathatnak meg bennünket! Tedd, Urunk, a mi kis Kármelünket az imádság zarándokhelyévé, ahol sokan megpihennek!

Áldj meg minket, Urunk, Atya, Fiú, Szentlélek, hogy Szíved szerinti kármeliták lehessünk, akik magasra tartják a kereszt zászlaját, és nem futamodnak meg a legkeményebb harcok idején sem!

Kármel Ékessége és Királynője!

Könyörögj érettünk! Ámen.