A lelkigyakorlatok a mindennapok forgatagától való tudatos eltávolodás, visszavonulás napjai, hogy az élet hullámhegyei és völgyei közepette a lényeges után kutassunk, a „forráshoz”, a „középponthoz” visszatérjünk, keresztény hitünknek új irányultságot adjunk.

A Kármelben a kármelita lelkigyakorlat formájára épülő lelkigyakorlatokat nyújtunk, melynek kialakulása a XVII. századra nyúlik vissza. A lelkigyakorlat vezetője a  csend légkörében előadásokat tart, egyéni elmélkedéshez, imához támpontokat, ún. impulzusokat ad. A külső csend azért fontos, mert segíti a belső csendet, mely fontos feltétele, hogy oda tudjunk hallgatni arra, amit az „igazság Lelke” (Jn 16,13) az egyes ember jelenlegi élethelyzetében – talán már régóta – sugallani akar. Az „odahallgatás” a legfontosabb „tevékenység” ezekben a napokban, amikor életünknek új irányultságot szeretnénk adni.

 

A kármelita lelkigyakorlat egyik jellegzetessége, hogy itt a résztvevőket nem kísérjük lelkibeszélgetésekkel. (Természetesen, ha kérik, van rá lehetőség.) Tudatosan törekedni kell arra, hogy Isten legyen a tulajdonképpeni beszélgetőtársunk. Azt gyakoroljuk be ezáltal, hogy a felnőtt és érett hitélet csak akkor lehetséges, ha az ember megtanul gondjaival, kérdéseivel, problémáival egyedül maradni, és mindazt, ami a jelenben foglalkoztatja, imája „témájává” teszi. Istennél kibeszéli magát, s az Ő hangjára odafigyel. A lelkigyakorlat mindenekelőtt erről szól.

 

A Szentmisén, az előadásokon, és a csendben elköltött étkezéseken kívül nincs más kötött program. A lelkigyakorlatozók bekapcsolódhatnak közösségünk liturgikus imáiba, mivel a közös Isten-dicséret hatékonyan segíti az egyéni imát.

 

 

Mindenki a maga módján használhatja fel az imára és elmélkedésre szánt időt, ahol a pihenésnek, a sétának, a természet szemlélésének is jó, ha helyet adunk. Az a fontos, hogy mindeközben ápoljuk a kapcsolatot Ővele, Akit Jézus úgy nevez, hogy „Abba, kedves Atya”, Aki életünk mindennapjaiban így szól hozzánk: „Én vagyok, aki itt vagyok Veled” (vö. Kiv 3,14).

 

 

Megérkezni – maradni – elmenni. Ezekkel a szavakkal lehetne kifejezni a lelkigyakorlatok három szakaszát. Az első szakaszban fontos, hogy megérkezzünk a csendbe, a munkahelyi és családi élet hétköznapjainak forgatagából belső nyugalomra jussunk és fokozatosan, amennyire ez lehetséges, elindítsuk a személyes lelkigyakorlat folyamatát. Amikor ez beindul, már elég sokat elmélkedtünk és imádkoztunk, következik a második szakasz – a maradni. A tapasztalat azt mutatja, amikor a gondolatok kissé elnyugodnak, miután imaszándékait Isten elé vitte az ember, akkor lesz fogékony az újra, és lassanként az ember már nem annyira beszélő, mint inkább odahallgató lesz Isten előtt.

 

 
 Az utolsó szakaszban, de még a csend légkörében, a menni lesz a meghatározó jelszó. Ez azt jelenti, hogy nem csak úgy egyszerűen távozunk a lelkigyakorlat csendjéből, hanem tudatosan visszatérünk arra a helyre, ahová Isten állított. A legfontosabb, amit magunkkal kell vinnünk, nem a jó elhatározásaink, hanem az újonnan begyakorolt „kettesben lenni Istennel”, aki „Velünk az Isten”.

 

  

     A lelkigyakorlatok a mindennapok forgatagától való tudatos eltávolodás, visszavonulás napjai, hogy az élet hullámhegyei és völgyei közepette a lényeges után kutassunk, a „forráshoz”, a „középponthoz” visszatérjünk, keresztény hitünknek új irányultságot adjunk.

A Kármelben a kármelita lelkigyakorlat formájára épülő lelkigyakorlatokat nyújtunk, melynek kialakulása a XVII. századra nyúlik vissza. A lelkigyakorlat vezetője a  csend légkörében előadásokat tart, egyéni elmélkedéshez, imához támpontokat, ún. impulzusokat ad. A külső csend azért fontos, mert segíti a belső csendet, mely fontos feltétele, hogy oda tudjunk hallgatni arra, amit az „igazság Lelke” (Jn 16,13) az egyes ember jelenlegi élethelyzetében – talán már régóta – sugallani akar. Az „odahallgatás” a legfontosabb „tevékenység” ezekben a napokban, amikor életünknek új irányultságot szeretnénk adni.

 

A kármelita lelkigyakorlat egyik jellegzetessége, hogy itt a résztvevőket nem kísérjük lelkibeszélgetésekkel. (Természetesen, ha kérik, van rá lehetőség.) Tudatosan törekedni kell arra, hogy Isten legyen a tulajdonképpeni beszélgetőtársunk. Azt gyakoroljuk be ezáltal, hogy a felnőtt és érett hitélet csak akkor lehetséges, ha az ember megtanul gondjaival, kérdéseivel, problémáival egyedül maradni, és mindazt, ami a jelenben foglalkoztatja, imája „témájává” teszi. Istennél kibeszéli magát, s az Ő hangjára odafigyel. A lelkigyakorlat mindenekelőtt erről szól.

 

A Szentmisén, az előadásokon, és a csendben elköltött étkezéseken kívül nincs más kötött program. A lelkigyakorlatozók bekapcsolódhatnak közösségünk liturgikus imáiba, mivel a közös Isten-dicséret hatékonyan segíti az egyéni imát.

 

 

Mindenki a maga módján használhatja fel az imára és elmélkedésre szánt időt, ahol a pihenésnek, a sétának, a természet szemlélésének is jó, ha helyet adunk. Az a fontos, hogy mindeközben ápoljuk a kapcsolatot Ővele, Akit Jézus úgy nevez, hogy „Abba, kedves Atya”, Aki életünk mindennapjaiban így szól hozzánk: „Én vagyok, aki itt vagyok Veled” (vö. Kiv 3,14).

 

 

Megérkezni – maradni – elmenni. Ezekkel a szavakkal lehetne kifejezni a lelkigyakorlatok három szakaszát. Az első szakaszban fontos, hogy megérkezzünk a csendbe, a munkahelyi és családi élet hétköznapjainak forgatagából belső nyugalomra jussunk és fokozatosan, amennyire ez lehetséges, elindítsuk a személyes lelkigyakorlat folyamatát. Amikor ez beindul, már elég sokat elmélkedtünk és imádkoztunk, következik a második szakasz – a maradni. A tapasztalat azt mutatja, amikor a gondolatok kissé elnyugodnak, miután imaszándékait Isten elé vitte az ember, akkor lesz fogékony az újra, és lassanként az ember már nem annyira beszélő, mint inkább odahallgató lesz Isten előtt.

 

 
 Az utolsó szakaszban, de még a csend légkörében, a menni lesz a meghatározó jelszó. Ez azt jelenti, hogy nem csak úgy egyszerűen távozunk a lelkigyakorlat csendjéből, hanem tudatosan visszatérünk arra a helyre, ahová Isten állított. A legfontosabb, amit magunkkal kell vinnünk, nem a jó elhatározásaink, hanem az újonnan begyakorolt „kettesben lenni Istennel”, aki „Velünk az Isten”.