A belső békesség útján Szent Maximosszal

A Kármel: menetelés a sivatagban. Teljes Istenre hagyatkozásban. A sivatag azt jelenti, hogy minden külső támasz nélkül. Egymásnak is csak imával tudunk segíteni, mert a vizet Isten adja. Mindenkinek annyit, hogy ne haljon szomjan az úton. Valójában csak egyetlenegy vadállat leselkedik ránk, amit le kell győznünk: az önszeretet, hogy ne az „én” legyen a középpontban. Minden más vadállat észrevehető, és – Isten kegyelméből – a leleplezéssel legyőzhető. Az önszeretet azonban képes megbújni, lapulni, mindenféle álcázási technikával elrejtőzni, ezért a legveszélyesebb ellenség. Kedvelt álcája az igazság, a jogosság, előszeretettel bújik ezek mögé, és érvényesíti akaratát.

Mikor vagyok én a középpontban? Például: történik valami, amivel nem értek egyet. Az önszeretet máris megindokolja, miért jogos a fölháborodásom. A csöndes alázat helyett, mely – ha fontos dologról van szó – föltárja meglátását, és utána szelíden megy tovább, ahogyan lehet; tehát ehelyett dacol, mérgelődik és földúlja saját, valamint környezete lelki békéjét. Ha valaki szól, ezt vagy azt nem így kellene vagy kellett volna tenni – ahelyett, hogy jó szívvel fogadná –, értetlenkedve néz, és ki sem fogy az önigazolásból, vagy egyszerűen fölcsattan, és otthagyja a másikat, vagy kárörömmel várja a másik „vesztét”.

„A bő és élvezetes táplálkozás kicsapongást, a kapzsiság és hivalkodás pedig felebarátunk iránti gyűlöletet eredményez; ezek szülőanyja, az önszeretet viszont mindkét szenvedélyes bűnnek létrehozója” – írja Szent Maximosz. Kapzsiság: ragaszkodom bármihez, amim van, vagy amit szeretnék; végső soron: birtokolni vágyás, habzsolás… A hivalkodás: dicsekvés, amikor nagyra vagyok magammal, vagy képességeimmel, vagy amit tettem korábban… Ezek szülőanyja: az önszeretet.

„Az önszeretet a test szenvedélyes és értelmetlen dédelgetése, a szeretet és önfegyelem szöges ellentéte. Aki önző, az már egyúttal rabja az összes szenvedélynek.” ( Szent Maximosz: Fejezetek a szeretetről, 3,8)

„A saját testét senki sem gyűlöli (Ef 5,29) – mondja az apostol, hanem sanyargatja és szolgálatába veti (1Kor 9,27), amikor semmi többet nem biztosít számára, mint eledelt és ruházatot (1Tim 6,8), és ezekből is épp csak a megélhetéséhez nélkülözhetetlenül szükséges dolgokat. Így szeretheti tehát szenvedélyek nélkül a testét az ember, hogyha tényleg Isten szolgálatában táplálja és gondozza azt (Ef 5,29), s éppen csak létszükségletét biztosítja.”

Mi a nélkülözhetetlen? Keresztes Szent János szerint a három kísértő közül: világ, ellenség, test – a legmakacsabb a legutóbbi, a test.  A másik kettőt szerinte könnyebb legyőzni.

„Aki szeret valakit, igyekszik őt szolgálni is. Aki tehát Istent szereti, az mindenféleképpen számára kedves dolgokat próbál művelni; aki pedig a testét, az a neki jóleső cselekedeteket igyekszik véghezvinni.” (Szent Maximosz ugyanott) Le kell lepleznem, mikor szolgálom a testet és kívánságait. Nem baj, ha ízlett valami, de ínyenckedni (=válogatni) tilos.

„…akik test szerint élnek, nem nyerhetik el Isten tetszését (Róm 8,8), akik viszont Krisztuséi, azok a testüket szenvedélyeivel és kívánságaival együtt keresztre feszítették (Gal 5,24).”

„Ha Isten felé hajlik szellemi értelmünk, akkor maga alá veti a testét, és nem nyújt számára többet, mint ami létfenntartásához szükséges; hogyha viszont a test felé hajlik, akkor szenvedélyeinek rabja lesz, úgyhogy folyton csak vágyainak tesz eleget annak dédelgetésével (vö. Róm 13,14).” (Szent Maximosz ugyanott) És a vágyakból soha nem fogy ki. Pl. gyűjtögeti a pénzét, hogy megvegyen ezt vagy azt. Megvette, és rövid idő múltán máris másra vágyik.

„Ha fölébe akarsz kerekedni bűnös gondolataidnak, tartsd figyelemmel a szenvedélyeket, s akkor könnyedén el is távolíthatod azokat elmédből. Például a paráznaság veszélyekor böjtölj, virrassz, végezz fárasztó testi munkát, vonulj magányba; harag és keserűség kísértésekor vedd semmibe a dicsőséget és dicstelenséget, illetőleg az anyagi dolgokat; neheztelés veszélyekor pedig imádkozzál a téged megsértőért, s akkor szabaddá válhatsz.” (Szent Maximosz) A harag és a keserűség szenvedélye a hiúság, kapzsiság, kevélység szenvedélyéhez társítható. A cél: a belső szabadság, hogy mentesek legyünk minden megkötözöttségtől, és szabaddá váljunk Istenre.

„Ne a nálad gyöngébb emberekhez mérd magad, hanem inkább a szeretet parancsát tekintsd mércének. Ameddig ugyanis az előbbiekhez hasonlíthatod önmagad, a beképzeltség vermébe csúszol; ha viszont az utóbbihoz (a szeretethez) méred magad, az alázatosság fönségére jutsz.” (Szent Maximosz) Fontos lelepleznem a bennem szunnyadó szenvedélyeket. A legtöbbször finoman mozdulnak bennünk, pl. egy jóleső érzésben, hogy én tudok valamit, amire a másik nem képes, vagy büszke vagyok magamra, képességeimre, és ehhez társul a másik lenézése.

„Ha teljesen betartod a felebarát szeretetének parancsát, ugyan miért sértődsz meg rá ilyen keserűen? Nemde nyilván azért, mert mulandó dolgokat helyezel elébe a szeretetnek, és ezekhez való ragaszkodásod miatt háborogsz testvéred ellen?” (Szent Maximosz) – Az első okhoz kell visszamenni: mi bánt? (hiúság, gőg, harag?) Ragaszkodom elképzelésemhez (=mulandó dolog), és bánt, hogy nem az van, amit én akarok. Mulandó dolgokhoz ragaszkodom, amikor saját elképzeléseimet nem tudom elengedni, és ehhez a praktikusságot, igazságot teszem mentődeszkának.

„A vagyont háromféle okból szeretheti valaki: élvhajhászásból, hiúságból és hitetlenségből. Ezek közül az első két oknál jóval súlyosabb az Istenbe vetett bizalom hiánya.” (Szent Maximosz) Törekednünk kell rá, hogy életvitelünkben minden a legegyszerűbb és legszerényebb legyen.

„Az élvhajhász azon célból kedveli a pénzt, hogy általa dőzsöljön; a hiú ember pedig azért, hogy azt elrejtse és őrizgesse, mert éhínségtől, öregségtől, betegségtől vagy számkivetéstől való félelmében inkább bízik a vagyonában, mint a teremtményi világot alkotó Istenben, aki gondjukat viseli még a legutolsó és legkisebb élőlényeknek is.” (Szent Maximosz)

„Négyféle ember gyűjt magának vagyont: az imént említett három, és rajtuk kívül a bölcs intéző; persze nyilván csakis ez gyűjt helyes szándékból, tudniillik hogy a rászorulóknak szüntelenül adhasson belőle.” (Szent Maximosz) Ez akkor hiteles, ha közben ő maga szegényen él. Tisztes szegénységben, nem nyomorban!

„A szenvedélyes képzelgések vagy a lélek vágyakozó képességét ingerlik, vagy a törekvő képességét háborgatják, vagy az értelmi képességét homályosítják el, s ennek folytán lesz képtelen az elme a szellemi szemlélődésre és önfeledt imádságra. Éppen ezért a szerzetesnek (…) gondosan tartózkodnia kell a bűnös gondolatoktól: azaz előbb föl kell ismernie, majd meg kell szüntetnie ezek forrásait. (…) A haragos indulatokat (…) a bántalmazóknak szenvedélyes emlékképei gerjesztik föl; ezek forrásai pedig az élvhajhászás, hiúság és az anyagi javak kedvelése, minthogy ilyesmi folytán szomorodik el a szenvedélyre hajló ember, akár mert megfosztják ezektől, akár mert nem sikerül elérnie őket; megakadályozásuknak pedig az a feltétele, hogy az ember az Isten iránti szeretetből mindezt semmibe vegye, és ne is törődjön vele.” (Szent Maximosz) Nem mehetek bele „szenvedélyes képzelgésekbe”! Mindjárt az elején le kell állítanom, különben elhatalmasodik. Például: ha megbántottak, vagy megbántódtam, nem hagyom, hogy újra meg újra fölidézze emlékezetem, mi történt, és így sokszor átéljem ugyanazt a keserű fájdalmat, hanem nézem a szívemben a személyt, aki által a megbántás történt, de nem haraggal, hanem résztvevő szeretetettel, ami eleinte fáj: „Istenem, segítsd őt, hogy tudjon szeretni!” Ha olyan ember, akivel rendszeres kapcsolatom van, akkor fölidézem a legjobb „arcát”, amely szerethető, és így nézem őt. Ha erősen támad a gyűlöletre, haragra ingerlő gondolat, akkor szüntelenül Isten irgalmába ajánlom a másikat és magamat is. „Oltalmazz minket, Istenünk! Segíts szeretni!” Ezt addig teszem, ameddig a szeretet ki nem égeti belőlem a megbántottság érzését. Szent Maximosz tanítása mondja: először föl kell ismernem a bűnös gondolatot. Ha az említett esetben az önérzet vagy az ún. igazságérzet kerekedik felül, megszűnik a lelki békességem és képtelenné válok az imára: a sértődöttség, megbántottság fájdalma aránytalanul nagy teret kap a bennem, és ezzel megterhelve belesüppedek az önsajnálat mocsarába, vagy a harag ingoványába. Természetes, hogy érint, ami történik velem, de ne vesztegessek el aránytalanul sok időt ezekre, különösen nem úgy, hogy nézegetem sebeimet, miközben újra meg újra csak önmagam körül forgok.

 „A csöndes magányt az szereti, aki nem lobban szenvedélyekre a világ dolgai iránt. (…) Isten és az isteni valóságok ismeretének az jut birtokába, aki senkin sem botránkozik meg esendő volta vagy saját gyanakvó gondolatai alapján.” (Szent Maximosz)

„A szeretet és önfegyelem megtartja az elme benső függetlenségét mind maguk a dolgok, mint pedig fogalmai képzeteik irányában.” (Szent Maximosz) Az önfegyelem nem elfojtás, hanem a dolgok fölé emelkedés, uralom a vágyaim fölött, ugyanakkor mélységes szembenézés a valósággal. Látom, mi mozdul meg bennem. Látom és döntök, teret engedek-e annak, vagy sem.

„Az istenszeretőnek elméje nem a dolgokkal kel harcra, s nem is gondolataikkal, hanem a fogalmi képzeteikhez társult szenvedélyekkel: például nem az asszony vagy az olyan férfi ellen küzd, aki megsértette, s nem is ezek elképzelése ellen, hanem az elképzelésekhez kapcsolódó szenvedélyek ellen.” (Szent Maximosz) Nevezetesen: a harag, a gőg, a hiúság, az irigység, a kevélység ellen, melyek a történtek hatására életre keltek bennem. Hiszen a megbántottság érzését is ezek keltik.

A belső békesség útja végső soron a helyes önismeret, az elengedés és törékeny voltom, voltunk elfogadása az Atya irgalmas szeretetében.