Advent 2015 - Megtöretés és új kezdet

Az Irgalmasság éve kezdődött december 8-án. A Szentatya új enciklikája „Szent Ferenc fohászából kölcsönzi címét: »Laudato si«, »Áldott légy, Uram!«, ami a Teremtmények énekében emlékeztet rá, hogy a föld, közös otthonunk, »egyben nővérünk is, akivel osztozunk a létben, olyan, mint egy szép anya, aki karjai közé zár minket« (1). Mi magunk is »földből vagyunk« (vö. Ter 2,7). Maga a testünk is a bolygó elemeiből épül fel, levegője adja lélegzetünket, vize éltet és felüdít” (2).

Folytatva a Szentatya gondolatait: „Kedves testvéreim, gyakran elgondolkodtam azon, hogy az egyház hogyan lenne képes nyilvánvalóbbá tenni a küldetését, az irgalmasságról való tanúságtételt. Olyan út ez, amely a lelki megtéréssel kezdődik; és be kell járnunk ezt az utat. Ezért úgy döntöttem, hogy rendkívüli szentévet hirdetek meg, amelynek középpontjában Isten irgalmassága áll. Ez az irgalmasság szentéve lesz. Az Úr szavának fényénél akarjuk megélni ezt: »Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok« (vö. Lk 6,36). 

Ne feledjük: Isten mindent megbocsát, és Isten mindig megbocsát. Ne fáradjunk bele, hogy bocsánatot kérjünk. Már mostantól kezdve bízzuk rá ezt az évet az Irgalmasság Anyjára, hogy fordítsa felénk tekintetét és őrködjön lépteink felett: bűnbánati utunk, nyílt szívvel bejárt utunk felett egy év során, amelynek célja, hogy elnyerjük Istentől a búcsút, hogy elnyerjük Istentől az irgalmasságot.”

MEGTÖRETÉS ÉS ÚJ KEZDET

Az Istennel való kapcsolatomban folyamatosan fejlődöm, mert a szeretet tulajdonsága, hogy mindig növekszik. Életemben a belső új fejlődési szakaszt általában egy erős törés jelzi. Rendszerint valamilyen külső körülmény által nyúl bele Isten az addig megszokott sémáimba, a vele való kapcsolat terén, amelyet fölhasználva kibillent stagnáló belső „rendemből”, amelyben – kisebb zökkenőktől eltekintve – viszonylag jól érezem magam, mert már megszoktam. Az Úr azonban kilök megszokott belső „rendemből”, és tehetetlen vagyok, mert mindez egy külső körülmény által jön, amire nem terjed ki hatásköröm, nem tudok rajta változtatni. (Ez lehet akár egy betegség, munkahely elvesztése, becsületembe való gázolás és a többi.) Első reakcióm a harag az eszköz iránt, akit, amit Isten fölhasznált arra, hogy kizökkentsen langyosságomból; vagy egyszerűen azért, hogy tovább lépésre vezessen a Vele való kapcsolatban. Pedig én már egészen jól berendezkedtem a magam építette belső lakásban: megvannak ismert útjaim Isten felé és ez kényelmes nekem. Az Úr azonban kimozdít az önmagam által létrehozott belső konvencióimból és valami újat, mást akar adni a vele való kapcsolatban, amit nehéz befogadnom, mert más, mint amit eddig megszoktam. Az újtól pedig rendszerint félünk, mert ismeretlen, kiszámíthatatlan, és teljes ráhagyatkozást kíván, mi pedig szeretjük a saját kezünkben tartani a dolgokat. Ő azonban világossá teszi: ezután nem mehet minden úgy, mint régen. A belső történésben, amelyet egy külső körülmény váltott ki, egyértelművé teszi: most valami más következik. Folytatódik a Vele való kapcsolat, de esetleg más formában. A tiltakozást azután, amelyet az elején harag kísér, fölváltja a rezignált beletörődés –, de nem állhatok meg itt! A tiltakozást követnie kell a kitartó keresésnek: mit üzen nekem az Úr ezekkel a történésekkel? Mindennek értelme és célja van, ami velem történik. Mit akar Isten? Ha az állandó keresés állapotában vagyok, érzékenyebbé válok a kegyelemre, mert már kinyitottam a szívemet. Elismertem, hogy tehetetlen vagyok a körülményekkel és önmagammal szemben, tehát már nem tudom irányítani a sorsomat: Istenre kell hagyatkoznom. És ekkor kezdi el az Úr föltárni lépésről lépésre, merre kell elindulnom a belső úton tovább, egyre közelebb Hozzá. Belső zarándokút ez, amelyen nem szabad félnem a váratlan és meglepő történésektől. Ilyen lehet például egy fölismerés önmagamról: nem az vagyok, akinek hittem magamat, és még saját magam előtt is szégyellem, amit tettem vagy éppen nem tettem. Ugyanakkor lehet ilyen eszköz például egy súlyos betegség is. Ha nem dugom fejemet a homokba, hanem őszintén szembenézek saját magammal, akkor máris egzisztenciális tapasztalat lesz számomra: rászorulok Isten irgalmára. Ezt eddig is mondogattam, de még nem ért el a szívemig (értsd: személyiség középpontjába). Mostantól azonban már kőkemény tapasztalat a számomra.

Az irgalom a szeretet teljessége, amelyben nem az a meghatározó, hogy én vagy a másik milyen, hanem ez a lényeges: Isten az Ő kimondhatatlan szeretetében az Ő gyönyörűségére teremtett bennünket, és az élet teljességére akar vezetni. Isten mindent szeret, amit alkotott. Ezért vette föl a szolga alakját, és lett hozzánk hasonló – a bűnt kivéve. Ezen kívül semmi más nem fontos, csak mi nagyítunk föl mindent aránytalanul.

Isten kiragadott megszokott világomból. Nem kell mást tennem, mint belehajtanom fejemet az Atya ölébe, amint a tékozló fiú tette. Lépten-nyomon beleütközöm a hit kemény próbatételébe: elhiszem-e, hogy Isten gondviselő; elhiszem-e, hogy mindentudó, és semmi sem történik az Ő tudta nélkül, és a kezében tartja életem minden pillanatát? Elhiszem-e, hogy Isten jó? Mindannak ellenére, ami történik... „Nincs itt maradandó lakásunk” – mondja Szent Pál. De vágyakozom-e az eljövendőre? Vagy már szépen berendezkedtem itt a földön? Vagy vágyakozom az eljövendőre, de csak azért, hogy végre nyugtom legyen? Ez önzés. „Szenvedni, nem meghalni…” A kegyelem segítségével el kell jutnom arra a belső magatartásra, amely kivétel nélkül mindent elfogad Istentől. Nem feltétlenül rögtön, de állandó belső kereséssel, amely Isten akaratára irányul, és készen áll az új, az ismeretlen befogadására. „Akár halált, akár életet adsz nekem, / Akár homályt, akár dicsőséget, / Harcot vagy békét, gyöngeséget vagy erőt, / Mindenre azt mondom: igen. Ha örömben akarsz látni, örvendezem, / Érted a nap terhét vállamra veszem, / s mindhalálig szívesen hordozom, / csak mondd meg, hol, csak mondd meg, hogyan.” (Avilai Szent Teréz)

Be tudom-e fogadni az újat, amit Isten ad? Vagy ragaszkodom az általam fölépített kapcsolati formákhoz? (Például: csak és kizárólag ezen és ezen ájtatossági formákban érintkezem Istennel.) Ezek a formák jók, ha nem keveredik bele hiú dicsőségvágy. Ezek a formák jók – egy ideig, ameddig Isten nem akar beljebb vezetni az Ő misztériumába. Lehet, hogy megtartja a megszokott formákat, de lehet, hogy nem – ezt az Ő joga eldönteni.

„A testvérek közül sokan vannak, akik kérkednek fáradalmaikkal és alamizsnáikkal, büszkélkednek nőtlenségükkel és szüzességükkel, és az isteni igéken való elmélkedésbe és aszketikus gyakorlataikba helyezik bizodalmukat, ám mégsem érték el a szenvedélymentességet (értsd: belső szabadságot), mert megbetegedtek a vallásosság ürügyén gyakorolt ügybuzgólkodásoktól” – olvassuk a IV. századi Historia Lausiacá-ban. Az aszkézis természetesen része az életünknek, hiszen az önfegyelem eszköze, amely kulcsfogalom a lelki életben. Nem az aszketikus gyakorlatok mennyisége számít azonban, mint ahogy az imában sem az a fontos, hány rózsafüzért mondtam el naponta, mert „Igazság szerint sem az evés, sem a nem evés nem nagy dolog, hanem a szeretet, amely a tettekben nyilvánul meg” (Historia Lausiaca). Ádventben az Urat várjuk azzal az örömteli meggyőződéssel, hogy életünk végén a szeretet alapján ítéltetünk meg. „Szeress, és tégy, amit akarsz!” (Szent Ágoston)