Amint engem szeret az Atya...

„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben.” (Jn 15,9)

Az Atya kimondhatatlan szeretettel szereti a Fiút. Mintegy átöleli a szeretetével. Egy vele. – „…én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Az Atya az egész világot a Fiúért teremtette, mert „az Atya szereti a Fiút” (Jn 3,35). „Minden általa lett...” (Jn 1,3). Amikor az Atya magához öleli a teremtést, benne a Fiút öleli magához. Az Atya ölelése befödi a teremtésen ejtett sebeket, amelyeket az ember ütött. Az Atya magához öleli az embert a Fiúban. Mint a fiókáit tanító sas madár, úgy hordoz minket. Kiterjeszti szárnyát, őt meg fölemelte – imádkozzuk a zsoltárossal. Isten egyszerre szeret atyai és anyai szeretettel.

Az Atya szereti a Fiút és mindent átadott neki. A szeretett Fiút pedig az ember kezére adta. A teremtés beteljesítése a megváltásban mindent megért az Atyának. A kimondhatatlanul szeretett Fiút értünk adta és nekünk adta. Minden az enyém, az Isten is az enyém – mondja Keresztes Szent János.

Az Atya a Fiúban nekünk adta a Szentlelket. A Szentlelket, aki Krisztus békéje. „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek” (Jn 14,27). A béke a szív csöndessége. Erre törekedtek „a szent öregek”, akik az első századokban kint éltek a sivatagban. A béke a szív csöndessége. A szív csöndességében látok. Belső látással. Istenben. A gondolatok jönnek és mennek. Látom azokat, mert a szív csöndességében belső éberséget kapok. Amikor háborog a szívem, sötétség borul rám, és ki vagyok szolgáltatva indulataimnak, szenvedélyeimnek és a zaklató gondolatoknak.

A szenvedést azonban meg lehet élni a szív békéjében. Jézus a Getszemáni-kertben, amikor szívében gyötrődik, a legteljesebb egységben van az Atyával. Nem tüzelik indulatok, senkivel szemben sem érez haragot vagy dühöt. Csöndben szenved, és „A verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei.” (Lk 22,44) Meg kell tanulnom Jézussal szenvedni a szív csöndes békéjében. Megmaradni a szív fájdalmában az Atya ölelésében, és várni, ameddig egy angyal meg nem erősít (vö. Lk 22,43). Megmaradni benne, nem menekülni a szív fájdalmától, és elfogadni a gyöngeséget, a tehetetlenséget, hogy az Atya egészen magához ölelhessen, mint kisgyermekét. A gyermeknek magától értetődő, hogy gyönge, kiszolgáltatott, és ezért természetes számára, hogy apjához fut. A szív csöndes fájdalmában megtanulok gyermekké lenni, és Abbának szólítani az Atyát.

Megmaradni a szív fájdalmában. – Amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem az igazságos Bíróra bízta magát – olvassuk Izajás prófétánál. Ki az „igazságos Bíró”? Az Atya. Akiben az igazságosság és az irgalom egy. Akinek ítélete: az üdvösség. Hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.

A zaklatott, ide-oda kapkodó, másokat hibáztató szenvedés helyett a Bárány szenvedését kell megtanulnom. Mint a juh, mely elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját. – A kereszt nemhogy megkerülhetetlen, hanem az üdvösség útján nélkülözhetetlen. Mi a kereszt? A kereszt szenvedés, amely ellen az emberi természet tiltakozik. Mindaz, ami ellentétes akaratommal, ami fájdalmat okoz akár fizikailag, akár lelkileg. A keresztet csak akkor tudom elfogadni, befogadni, sőt magamhoz ölelni, ha élő hitet kérek Istentől. A hitben vagyok képes ugyanis elfogadni, hogy mindaz a szenvedés, ami számomra érthetetlen, megmagyarázhatatlan – Isten jósága folytán – életadó. A kereszt életet ad. Krisztus keresztjével egyesülve az én keresztem is életet adhat. Nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akiket az Úr beemel szenvedésembe. A szenvedő ember gyermekké tud lenni: kérni, biztonságot keresni Istennél. A szenvedő ember tud valódi szegénnyé lenni. A szegénnyé lett szenvedő ember számára pedig életállapot a szegény és alázatos Krisztus követése. Ekkor már nem menekül a kereszttől, hanem meglátja benne az Istenember útját, aki „keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre” (Jn 19,17). Tudta, hogy a keresztút vége az Atya ölelése. Ő várja őt. Az elhagyatottság érzése: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? – csak még jobban erősítette benne a hitet: Beteljesedett. Ebben a szóban benne van Jézus tökéletes hite az Atya jóságában és szeretetében. Hite. Mert emberségünket teljes egészében magára vette. Lényegi egysége az Atyával teljes bizonyosságot ad, embersége pedig hitben történő ráhagyatkozást kíván. A „Beteljesedett” ezt jelenti: „Atyám, bízom benned!” Vagyis: „A remény ellenére remélek.”

Keresztes Szent János a hit sötétségének világosságát adja nekünk örökségül. Az egyetlen biztos pont a hit szilárdsága: Hiszem, hogy Isten jó és hiszem, hogy mindent a kezében tart, az életemet is.

A Kármel imája a hit útja. A gyermeki hit útja a teljes ráhagyatkozásban. Amikor nem keresek külső kapaszkodókat, hanem rábízom magam az Atyára. A Kármel imája: megfeledkezés önmagamról és odafordulás Istenhez. A Kármel imájában nem önmagamat nézem és a megoldásra váró problémáimat, nem az érzéseimet, gondolataimat figyelem, hanem kimegyek Krisztussal a Kertbe, hogy Vele legyek. Ott akarok lenni, ahol Ő van. Őt akarom nézni, egy akarok lenni vele, aki „keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre”. Értem ment ki – az Atya akaratából. Őt nézem, és benne látom az Atyát, aki fölemel és magához ölel mint gyermekét. Aki engem lát, látja az Atyát.

A Kármel imája Jézus imája a kereszten: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? – Az elhagyatottság imája, amelyben szomjazom – az Úrral együtt. Nem keresek külső segítséget, hanem egyszerűen csak szomjazom – Ővele. Szomjazom az Atyára. Nem a szomjúság kínzó voltára gondolok, amit érzek, hanem az Atyára, aki éppen ebben a szomjúságban vár rám. Éppen a belső elhagyatottságomban van jelen, amikor nem érzem jelenlétét. Az Atya szomjúságára gondolok, aki szomjazik az ember hitére. Az Atya ott volt Jézussal a kereszten, és vele együtt szomjazott. És még mindig szomjazik: teremtménye szeretetére.

A Kármel imája ugyanakkor Jézus utolsó szava is: Beteljesedett. – Amikor minden elveszettnek látszik, akkor történik meg a feltámadás a halálban. Hittel elengedek mindent, átadom egész valómat Őneki, ami valóságos halál, hiszen meg kell halnom önmagamnak, hogy Krisztussal élhessek. Amikor a legmélyebben vagyok, ahol már úgy tűnik, nincs kiút – a hit sötétségében, amelyben az Atya karjaiba vetem magam –, új életre születek a Szentlélekben, a Fiú által az Atya szerető ölelésében. Ő az, aki van. Ő az, akiért semmit sem drága odaadni. Bármi számomra drágát adok neki, Ő mértéken felüli gazdasággal ajándékoz meg, a legkisebb gesztusért is. Hiszen a Fiúban értünk szegénnyé lett, hogy bennünket gazdaggá tegyen.

Imádjuk Őt a szív csöndességében, együtt szomjazva vele a kereszten az Atya ölelésében!

„Isten békéje pedig, amely meghalad minden értelmet, őrizze meg szívünket és elménket Krisztus Jézusban!” (Fil 4,7) Ámen.

(A perjelnő beszéde a mandátum szertartásán)