"Arra vagyok teremtve, hogy a lelkeket Istenhez vezessem"

A Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène atyát (1894-1967) 2016. november 19-én Avignonban boldoggá avatták.

Marie-Eugène atya a Kármelita Rend XX. századi történetének egyik legkiemelkedőbb alakja; a II. Vatikáni Zsinatot megelőzően hosszú éveken keresztül vesz részt a Rend legfőbb vezetésében, több mint egy éven át ő a Rend vikárius generálisa, a római Teresianum Pápai Fakultás és Lelkiségi Intézet egyik alapító tagja, a Notre-Dame de Vie pápai jogú világi intézmény alapítója.

Marie-Eugène atya:

Értekezések a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézről (részlet)

Szeretet és szegénység

„Ez több jót tesz nekem, mint a hitre vonatkozó megvilágosítások.[1]” Úgy érzi, hogy kicsinységét ápolnia kell, és csak akkor a legboldogabb, amikor szegény[2]. Szegénysége Istenre irányul. A szegénységet képességnek tekinti, hogy Istent befogadja, és Istennek örömöt okozzon... 

Teréz itt teljesen egyezik Keresztes Szent Jánossal: számára az átalakító egység a feltétlen szegénységben valósul meg: amikor a szegénységben vagyunk, a feltétlen „semmiben”, akkor egyesültünk Istennel. Ezzel azt akarja mondani, hogy amikor Isten felé haladunk – ezt nevezi „a Kármel megmászásának” –, két világosság halad állandóan fejlődve: az Isten iránti szeretet világossága és saját szegénységének világossága[3].

Ezt meg kell jegyeznünk, mert gyakran megrekedünk saját szegénységünk tapasztalatánál. „Mit tehet a jó Isten – gondoljuk –, hiszen olyan szegény vagyok!” A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz ennek ellenkezőjét mondja: „Szerencsére, szegények vagytok, ezért fogtok sokat kapni.” Számára az elszegényedés, a szegénység átérzése, főleg, amikor Isten megvilágosítása adja meg a tanács és a tudás adományai által – sajátosan a lelki élet kezdetén –, ez az érzés tehát gazdagság, mert alkalmassá tesz minket arra, hogy befogadjuk Istent.

Teréz alkalmazza, amit én „a csőd művészetének” nevezek. Cselekedetet végez, és ez a cselekedet nem sikerül - ezért ő hűtlen. Akkor így szól: „Ha hűséges lettem volna, megkaptam volna az érdem jutalmát. Én hűtlen vagyok, megaláztak, megkapom szegénységem, megaláztatásom jutalmát.” Nyilvánvaló, hogy nem önmagában a hűtlenséget keresi.

Lám, ezt a teológiai világosságot találjuk a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréznél: Mivel a kicsi többet kap, pontosan azért, mert kicsi és szegény, eszményképe lesz, hogy művelje a kicsinységet és a szegénységet. Az elszegényedés minden megtapasztalásának örvend; örvend, ha látja, hogy kicsiny.

Ez a kicsinység és ez a szegénység vonzza Istent. Természetesen mindezt erőfeszítés kíséri. Teréz a tökéletesség útját felvonóként (lift) képzeli el: Isten emel fel minket, nem mi magunk emelkedünk fel[4]. De mielőtt a felvonó megérkezne, Teréz nem áll meg a lépcső alján, hanem „emelgeti kis lábát”[5] Nem tud felmenni a lépcsőn, lába visszaesik, de nem szűnik meg hívogatni a jó Istent, így kiáltva: „papa”. Ez a bizalma szegénysége megtapasztalásához kapcsolódik. Bizonyos idő elteltével – mondja ő – a jó Isten lejön, karjába vesz minket, és felvisz a csúcsra.

Életének egy kis eseménye megvilágítja mindezt. Egy újonc - látva nagy türelmét - azt mondta: „Istenem, mennyire bosszantó, milyen türelmes!” Ezért egyik nap egész délelőtt provokálta, de nem érte el, hogy türelmét veszítse. Végül is az újonc (Teréz) lábához borult: „Hogyan tud ennyire türelmes lenni?” Mire ő így válaszolt: „Kezdetben én is olyan voltam, mint Ön. Egy nap azonban a jó Isten megfogott, és ide helyezett.” Ebben áll egész titka: teljes tökéletességét Istennek ettől a mozdulatától várja. Ő ragadja meg, és helyezi ide.[6]

Amikor kinevezik újoncmesternőnek, Terézt elárasztja a feladat, és azt mondja magában: „Felajánlom magam a jó Istennek. Biztos vagyok abban, hogy Ő kicsi kezembe teszi azt, amire szükségem lesz.” És még hozzá tehette: „Sohasem hiányzott semmi sem.”[7] Bizalma valóban jutalmat nyert: a jó Isten mindig megsegíti, hogy megtalálja minden pillanatban, amire szüksége van.

Új lelkiség

Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz tanítása erre a tapasztalatra alapoz, ez a középpontja: életének legnagyobb kegyelme, hogy felismerte az Irgalmasságot. A teológia, amelyet ennek alapján kifejtett, személyes megvilágosodásából fakad, konnaturális (egy természetű). Időnként olyan szorongásai voltak, hogy azt mondta: „Amikor a mennyországban leszek, ha csalódtam, visszajövök, hogy figyelmeztesselek titeket.”[8] Neki azonban alapvető bizonyossága volt. Egész tanítása ebből a megvilágosodásból következik.

Fordította: Dr. Jakubinyi György