AZ ATYÁK SIMA ÚTJÁN (I.)

 

Kedves Testvérem! Ha kényelmetlenül érzed magad egy-egy ilyen lelki buzdítás után, az jó, mert akkor érintett, ami elhangzott. Viszont ha kifogásokat keresel, miért nem tudod befogadni az üzenetet, akkor halálod utánra marad a szembesülés önmagaddal. Ez azért rossz, mert az elodázott szembesülésből a szeretetlen cselekedetek sokasága származik. Azt gondolod, szelíd vagy és alázatos. Mindez addig igaz, ameddig nem tapintanak elevenedre, mert akkor mindjárt kibújik belőled a valódi, önmagad elől is takargatott éned. Ezzel mindannyian így vagyunk. Ha nem fogadod be az üzentet, igazi megtérés nélkül fogod leélni az életedet. A halál után pedig már nem odázható el a szembesülés, mert akkor már mindent Isten fényében leszünk kénytelenek látni, pőrén, úgy, amint van. Ez a tisztítótűz. 

 

Most azonban egy belső megújulásra hívunk, akár szerzetes vagy, akár világban élő istenkereső. Az atyák sima útja ugyanis mindenkinek szól, mert mindenki a maga életállapotának sajátossága szerint beépítheti az Istennel és az embertárssal való kapcsolatába.

***

Az a szerzetesség, ami most van, nem lesz hosszú életű, ha így marad. Egyszerűen elhal, és egy új szerzetesség jön létre, amely a kezdeti korok radikalitását magáévá tudja tenni. Ez az életforma ugyanis nem parancsolt, hanem ajánlott, tehát ajándék úgy Isten, mint az azt elfogadó ember részéről. Feltétele pedig a radikalitás, úgy az engedelmesség, mint a szegénység terén. A „fölvilágosult” szerzetesség mintha elvesztett volna valamit, amit az első századok szerzetessége birtokolt. A „Valósítsd meg önmagad!” – jelszót mi is magunkévá tettük, és darabjainkra hulltunk szét. Morgolódunk. Mindig találunk valamit, amin morgolódhatunk. Szelídek és alázatosak vagyunk, ameddig minden a kedvünk szerint történik. Küzdelmünk nem más, minthogy érvényesíteni akarjuk akaratunkat, és sem megalázódni, sem megalázkodni nem akarunk. Akaratoskodunk és menekülünk a megalázó helyzetek elől, vagy ha mégis belefutunk, akkor önérzetünk ápolására kisírjuk magunkat valakinek a vállán, elpanaszolva: Micsoda fájdalmas jogtalanságot kellett elszenvednem, de legalább növekszik bennem az alázat. Karikatúrát csinálunk a lelki küzdelemből, aminek semmi köze ahhoz, amit élünk. Ha határozottan helyreigazítanak, akkor máris "a becsületünkbe gázolnak": Hogyan lehet velem így beszélni, nem vagyok már taknyos gyerek! Hol van itt a tapintat? És ha még más is hallotta, akkor végképp vége a világnak. A régiek útja ezzel szemben egyszerű: Nyesd vissza akaratodat a legkisebb dolgokban is, így megszabadulsz az önzéstől és a különféle ragaszkodástól, ezáltal megtisztul a szíved, vagyis szabaddá leszel, és lehívod a valódi alázatosságot – Isten ajándékát –, amely megment az ellenség és az ellenlábas minden cselvetésétől.

Mint a XXI. század egyik szerzetese, szeretném járni a krisztuskövetés egyszerre szűk és tágas útját, amelyet az első századok szent atyái és anyái jártak. Ha olvasom az életükről szóló írásokat, rendkívül egyszerű mélység tárul föl, és fölébred bennem a vágy: milyen jó lenne erre az egyszerű, tiszta, mély istenszeretetre eljutni, amely mindenekelőtt Isten ajándéka, de erőfeszítésem nélkül mégsem adatik meg.

Gázai Szent Dórotehosz (VI. sz.), aki valóban Isten ajándéka, életének üzenetét szeretném most föltárni, hiszen a gázai szerzetesi hagyományból a Kármel sokat merített. Ő „nem az érzékekkel felfogható pusztában és hegyek között lakott, és nem azáltal vitt végbe nagy dolgokat, hogy húsevő vadállatoknak parancsolt, hanem a lélek pusztaságát ölelte magához, arra vágyott lángolón, hogy az örök hegyekhez (vö. Zsolt 75,5) közeledhessen, s csodálatosan azok világosítsák meg, és a lélekevő kígyók és skorpiók fejét akarta eltaposni (vö. Lk 10,19). Krisztus közreműködésével hamar méltóvá vált minderre, a saját akaratáról való lemondás gyakorlása révén, mely megnyitotta előtte az atyák sima útját, mely könnyűvé tette számára az áldott terhet, s megmutatta neki, hogy valóban édes a mi megváltó Krisztusunk igája (vö. Mt 11,30).”

Tanításának összefoglalója a bevezetőben rögtön a szent lelki életének közepébe vág: mindent, amire ezen a téren eljutott, a saját akaratáról való lemondás gyakorlása által kapta ajándékba Istentől. Tehát nem egyszer mondott le önakaratáról, hanem folyamatosan gyakorolta kis és nagy dolgokban egyaránt, hiszen nincsenek mindig nagy dolgok, amelyben hősiesen megtehetem ezt a gesztust. A hétköznapokban apró dolgok vannak, amelyek alkalmat adnak, hogy gyakoroljam ezt az erényt, amelyre a mi Urunk Jézus Krisztus tanít, aki nem azért jött, hogy a maga akaratát tegye, hanem annak akaratát, aki Őt küldte. Dórotheosz tanításának leírója az erények láncolatát, egybekapcsolódását mutatja be a szent életének jellemzésekor: „Az önakarat elengedése révén kiválóan megtanulta a magasságba vezető utat, mely nem más, mint az alázatosság, a szent öregeknek pedig azon mondását elsajátítva és tettekre váltva, miszerint legyetek irgalmasok és szelídek, minden erénnyel ékessé lett. Emiatt volt boldog emlékű atyánk ajkán szüntelen a (…) szent öregek könyvéből az a mondás, hogy aki képes arra, hogy visszanyesse saját akaratát, az már eljutott a nyugalom helyére. Mivel pedig méltó módon kutatta, rájött, hogy minden szenvedély gyökere az önzés, ami szorosan kapcsolódik keserédes önakaratunkhoz. Így az önakarat visszanyesésének drasztikus gyógymódját használva egyszerre volt képes kitépni a gyökeret a rossz hajtásokkal együtt…” A saját akaratom megtagadása tehát gyógymód, kigyógyít az önzés betegségéből.

A saját akaratomról való lemondás célja: az önzéstől való megszabadulás. Az önmegtagadás így már nem önkínzás, hanem gyógyítás, amely által kiléphetek önmagam bűvköréből, és Isten nekem ajándékozhatja a belső szabadságot, amely egészen új távlatokat nyit meg. A fölemelkedés, vagyis az Istenhez való eljutás egyetlen útja: az alázatosság, melyet az önakarat állandó elengedése által kaphatok meg. Krisztus közreműködésével a saját akaratomról való lemondás gyakorlása megszabadít az önzéstől, vagyis attól, hogy mindig én magam legyek a középpont, és mihelyt megszabadultam az önzéstől, a valódi alázatnak helye lesz a szívemben, amelyet a Szentlélek szelíd fénye önt belém. Az önakaratról való lemondás pusztán eszköz arra, hogy a belső szabadság, vagyis a szív tisztasága, amely a valódi alázat gyümölcse – Isten irgalmából –, az enyém lehessen.

Egyszerre szűk és tágas ez az út. „Szűk, mert nem kacskaringózik, és nem is vész a semmibe… Ugyanakkor tágas is, mert megszabadít a ragaszkodásoktól, mert azokat, akik rajta Isten felé haladnak, szabadsággal ajándékozza meg, de legfőképpen az alázatosság magasztossága miatt, mely Nagy Szent Antal szerint egyedül képes arra, hogy megsemmisítse az ördög minden cselvetését. (…) a te parancsolatod végtelenül tágas (Zsolt 118,96).”

Ha ezen az úton haladok, vagyis a saját akaratomról való lemondás útján, akkor nem teszek kitérőket, hanem egyenesen haladok a szív tágassága felé, és nem kell félnem attól, hogy egyszer csak elfogy az út. Ez egy járt ösvény, amelyen nagyon sokan haladtak már előttem: a próféták, Keresztelő János és maga a mi Urunk, Jézus Krisztus. Nincs szükség arra, hogy külön utakon bolyongjak. Akaratom visszanyesése által „töltöm fel a völgyeket és hordom el a halmokat”, vagyis készítem magamban az Úr útját. Szűk ez az út, mert egyenes, ugyanakkor tágas, mert az alázat ajándékával szívemet kitágítja, hogy képes legyek egészen befogadni Isten jelenlétét. Hiszen Ő létezésem első pillanatától bennem lakozik, és nekem adta önmagát. A szív tisztasága a mércéje, mennyire tudom befogadni, fölfogni, megélni az Ő jelenlétét, bennem lakozását.

Mi jellemezte Dórotheoszt a mindennapi életben?

-          Lelkiatyáival szemben: az anyagi dolgokról való legteljesebb lemondás, az Isten kedvéért való őszinte megalázkodás, a szív feltárásnak tisztasága, a lelkiismeret gondossága és a fontolgatás nélküli, bölcsen nyújtott engedelmesség, ami hitből fakad, és amit a szeretet tesz tökéletessé.

Az engedelmességben valósul meg az önakaratról való lemondás. Ha bármiben is a saját fejem után megyek, mint szerzetes, nem kaphatom meg a valódi alázatot, mert ragaszkodásom tárgyával, illetve önzésemmel töltöm meg a szívemet, nincs bennem helye az alázatnak.

-          A testvérekkel szemben: a tisztelet és a figyelmesség – büszkeség és bizalmaskodás nélkül; a gyanakvás, kíváncsiság, vetélkedés kerülése, ami az ítéletmentesség gyökere, valamint a közösségi harmónia szülőanyja.

A közösségi harmónia tehát, melyről a zsoltáros is énekel: ami „olyan, mint Áron szakállán a kenet”, vagyis a békesség – minek a gyümölcse? Ha nem gyanakszunk egymásra (biztosan ő tette el, biztosan ő csinálta…), ha nem kíváncsiskodunk (a magunk dolgával törődünk, különben az egész életünk abból áll majd, hogy kritizálunk mindent és mindenkit) és ha nem vetélkedünk (nem kérkedünk: én jobb vagyok ebben vagy abban, mint te), akkor nem fogjuk egymást megítélni, és béke, vagyis harmónia lesz a közösségben. A békétlenség gyökere: egymás megítélése. Természetesen az igazságérzetre és a lelkiismeret szabadságára hivatkozva tesszük mindezt, pedig minden békétlenkedés az önzésből fakad: zavar a másik, mert nem olyan, amilyennek szeretném, illetve nem azt teszi, amit én szeretnék. A közösségi harmónia ellensége: a gyanakvásból, kíváncsiságból, vetélkedésből származó ítéleteink.

-          A munkával kapcsolatban: szorgalom, körültekintés, a megfontoltságból eredő rendíthetetlen nyugalom, ami a szilárd jellem ismertetőjegye.

Nem kapkodhatok össze-vissza a feladataimban. A nyugalom még a gyors cselekvést kívánó helyzetben is elengedhetetlen. Ha megfontolt vagyok tetteimben, akkor izgága futkosás-kapkodás nélkül is tudok gyorsan cselekedni.

-          Az anyagi dolgokkal kapcsolatban: gondosság, tisztelet, a szépség szeretete – hivalkodás nélkül.

Nem bánhatok félvállról a közösség dolgaival. Nem vonhatok vállat, ha tönkretettem egy eszközt. Előfordulhat, de utána önvizsgálatot tartok: nem kapkodtam-e, figyelmes voltam-e, gondosan jártam-e el.

-          Mindezek felett jellemezte: az alázat, a hála, a türelem, a kitartás, az éber figyelem és az elmélkedés lelkülete. Bármit mondtok, bármit tesztek, tegyetek mindent a mi Urunk, Jézus Krisztus dicsőségére – mondja az apostol. Imaidőm nem korlátozódhat a napi két óra belső ima és a zsolozsma idejére. Az ima állandó kapcsolat. Minden negyedórában harangozni kellene, hogy figyelmeztessen erre: állandó kapcsolat. Ha olyannyira belefeledkezem a munkába, hogy eszembe sem jut az Úr, akkor szétszóródom. Kármelita Lőrinc testvérünk azt mondta, hogy számára már nincs különbség az imaidő és a munkaidő között, mert ugyanúgy imádkozik munka közben, mint a belső ima idején.

Dórotheosz a lélek pusztaságát ölelte magához. Mit jelenthet ez? Magamhoz ölelni a lélek pusztáságát számomra jelenti: az Úrral való egyedüllétet, még akkor is, ha több ember vesz körül, vagy ha éppen építkezést kell vezetni, és sok mindenről tárgyalni. Belül egyedül vagyok Vele. Magamhoz ölelni a lélek pusztaságát jelenti, hogy Ővele maradok a szívem csöndjében, amely akkor is élő, ha éppen beszélgetek valakivel. Magamhoz ölelni a lélek pusztaságát jelenti: nem menekülök önmagam, a gondolatok, érzések elől, hanem szembenézek azzal, aki vagyok, és azzal, ami bennem van. Magamhoz ölelni a lélek pusztaságát jelenti, hogy mentegetés nélkül föltárom és magamhoz ölelem a gyöngeségeimet, melyekben Krisztussal a leginkább találkozhatok. Magamhoz ölelni a pusztaságot jelenti, hogy fölvállalom a belső küzdelmet a szenvedélyekkel, a rossz gondolatokkal és a szétszóródással.

Dórotheosz nagy belátással bírt, de még nagyobb együttérzéssel. Magasra jutott a szemlélődésben, de még inkább az alázatban – írják róla. A Krisztus kedvéért való önmegtagadás harcában pedig győzelmeskedett.

Dórotheosz – lelkiatyjának kérésére – kórházat alapított és ott szolgált. Nem mondta: Én azért jöttem a monostorba, hogy az emberektől távol, nyugodtan, csöndben imádkozhassam. – Örömmel engedelmeskedett. Kaphatok a közösségen belül olyan feladatot, amely arra kényszerít, hogy másokkal foglalkozzam, meghallgassak, beszélgessek. Valakinek el kell végeznie ezeket a feladatokat is, még egy kontemplatív kolostorban is. A saját kényelmem, belső igényem nem kerekedhet felül a közösség javán. (Folytatjuk.)