Az Egyház tanítása az imáról

 „Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.” (Mt 6,5-6)

Imádság keresztény módon, elmélkedés keresztény módon… Gyakran hallunk erről, de ami leginkább körbevesz bennünket, ami a legtermészetesebb, abban vagyunk a leghajlamosabbak a tévedésre. A római Hittani Kongregáció 1989. október 15-én, Nagy Szent Teréz ünnepén levelet intézett a Világegyház püspökeihez – „Néhány szempont a keresztény elmélkedésről” címmel. Most e dokumentum alapján elmélkedünk.

„…az ima szorosan véve mindig egy személyes, bensőséges és mély párbeszéd Isten és ember között. Kifejezi a megváltott teremtmény közösségét a háromságos Isten benső életével. Ehhez a közösséghez (…) hozzátartozik a megtérő magatartása: kilépni az „én”-ből az isteni „Te” felé.” (Bevezetés 3.)

„Maga a Biblia tanít meg arra, hogyan imádkozzék az ember. Az Ószövetségben gyönyörű imagyűjteményt találunk, amely a századok folyamán elevenen maradt Krisztus Egyházában és hivatalos imájának alapjává vált: a Zsoltárok könyve…” (II.4.)

Az Újszövetségben „a láthatatlan Isten kinyilatkoztatásával „lángoló szeretetének gazdagságából mint  barátaihoz szól az emberekhez (vö. Iz 15,14-15), társalog velük, meghívja és befogadja őket saját közösségébe. (DV 2) Ezért ajánlja az Egyház, hogy Isten szavának olvasása képezze a keresztény ima forrását, ugyanakkor buzdít, hogy imádkozva fedezzük fel a Szentírás mélyebb értelmét, mert »így lesz belőle beszélgetés Isten és ember között, amikor ugyanis imádkozunk, Őhozzá beszélünk, és amikor az isteni kinyilatkoztatást olvassuk, Őt hallgatjuk« (DV 25)”. (II.6.)

„Jézus imáját az Egyháznak adta át: »Ti így imádkozzatok«. Ezért a keresztény ima, még ha a magányból is emelkedik fel, mindig abban a »szentek közösségében« van elhelyezve, amelyikben és amelyikkel együtt imádkozunk, mind közös és liturgikus, mind magán imádságainkban… A keresztény, még ha egyedül is van és a rejtekben imádkozik, tudatában van annak, hogy Krisztussal egyesülve a Szentlélekben, a szentek közösségében, az Egyház javáért imádkozik.” (II.7.)

„A keresztény, hogy megtalálja az ima helyes »útját«”, mindig Krisztusra tekint, Krisztus az ő lelki tápláléka. S így beláthatja, hogy „az Ő eledele az, hogy annak akaratát teljesítse, aki őt küldte, s elvégezze, amit rá bízott (Jn 4,34). (…) Az Atya akarata küldi őt a bűnösökhöz, (…) és nem egyesülhet mélyebben Vele, mint engedelmeskedve akaratának. Ez semmiképpen sem akadályozza meg abban, hogy imádságra a magányba vonuljon vissza, azért hogy egyesüljön Atyjával és új erőt nyerjen a világban való küldetésére. A Tábor-hegyen, ahol kétséget kizáróan, nyilvánvaló módon egyesült Atyjával, halálára gondol (Lk 9,31), és még itt sem veszi figyelembe azt a lehetőséget, hogy a megdicsőülés hegyén időzzenek a »három sátorban«. A keresztény szemlélődés szüntelenül a felebaráti szeretetre hív, a cselekvésre és a szenvedésre…” (vö. IV.13.)

„Az Isten keresését az imában meg kell előznie és egyben kísérnie kell az önmegtagadásnak és a bűneinktől való megtisztulásnak. Jézus szavai szerint ugyanis a tisztaszívűek látják meg az Istent (Mt 5,8). Az evangélium főleg az igazság és szeretet ellen elkövetett hibáktól való megtisztulást célozza. Egy még mélyebb szinten pedig azoknak az önző ösztönöknek a tisztogatását, amelyek megakadályozzák az embert abban, hogy felismerje és elfogadja Isten akaratának teljességét.” (vö. V. 18.) Szabadulni önző beállítottságunktól, ebből tisztulni, hogy elnyerjük a belső szabadságot.

„Helyesen kell értelmezni a mesterek tanítását, amikor azt ajánlják, hogy minden érzéki képzettől üresítsük ki lelkünket… Isten azt az ürességet kívánja, amelyben lemondunk önzésünkről, és nem szükségképpen a lemondást a teremtett valóságokról, melyeket nekünk adott, és amelyek közé helyezett. Kétségtelen, hogy az imában Istenre kell összpontosulni és a lehető legjobban kizárni a világ dolgait, amelyek béklyóban tarthatnak. Fontoljuk meg Szent Ágoston tanácsát: Ha meg akarod találni Istent, hagyd el a külvilágot és szállj magadba! De ne rekedj meg magadnál, hanem emelkedj magadon túlra, mert nem te vagy az Isten. – »Önmagunknál megrekedni« – ez az igazi veszély.” (vö. V. 19.)

„Végül az imádkozó keresztény – ha Isten is úgy akarja – eljuthat a lelki egyesülés sajátos megtapasztalására. A szentségek (…) képezik az Istennel való egyesülés kezdetét. Ennek alapján az imádkozó a Szentlélek kegyelmével meghívást nyerhet az Istennel való egyesülésnek arra a sajátos módozatára, amit misztikának nevezünk.” (vö. V. 22.) „Az igazi keresztény misztikának semmi köze a »technikákhoz«, mindig Isten adománya, amelyre méltatlannak érzi magát a megajándékozott.” (V. 23.)

„Egyes egyházi intézmények alapítói, valamint más szentek, néha különleges misztikus kegyelmeket kapnak, például közösségük javára. Ezek a kegyelmek egyéni imaéletüket jellemzik. Ezért más hívek számára nem lehetnek utánzás vagy vágyakozás tárgyai, jóllehet ugyanahhoz a közösséghez tartoznak és egyre tökéletesebb imára törekszenek. Különböző fokon és módon lehet részesedni egy rendalapító imaéletében – nem szükséges tehát, hogy mindannyian ugyanazt a formát nyerjék el. Végső fokon ugyanis  (…) az ima mindig egy személyes (egyedi) tapasztalat…” (vö. V. 24.)

Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, „hogy az Istennel való szokásos egyesülés, vagyis a benső figyelem, amit a keresztény hagyomány »állandó imának« (1 Tesz 5,17) nevez, nem szükségképpen szakad meg akkor, amikor az ember Isten akarata szerint dolgozik és felebarátjáról gondoskodik. (Vö. 1 Kor 10,31) (…) Amint ugyanis a lelki élet nagy mesterei állítják, azokban, akik imádkoznak, a hiteles ima élő szeretetet ébreszt, és arra ösztönöz, hogy együttműködjünk az Egyház küldetésében és testvéreink szolgálatában – Isten nagyobb dicsőségére.” (VI. 28.)

„Minden hívő keresse, és ha keresi, meg is találja a neki megfelelő imamódot, abban a változatosságban és gazdagságban, melyet az Egyház tanít az imádságról. A személyes utak sokfélesége végül is összetalálkozik az Atyához vezető úton, amelyről Jézus azt mondta, hogy ez Ő maga…” (VII. 29.)

„Aki viszont komolyan elkötelezi magát az imának, az átélhet olyan pillanatokat, melyekben úgy érzi magát, mintha sivatagba tévedt volna, minden erőfeszítése ellenére semmit sem »érez« Istenről.” (VII. 30.) Ám ne azonosítsa rögtön ezt a tapasztalatot a misztikus jellegű „lélek sötét éjszakájával”. „Talán mesterkéltnek tűnhet számára az ima, amely mellett mindez ideig szilárdan kitartott. A valóságban azonban másról van szó: az ima éppen ebben a helyzetben az Istenhez való hűség kifejezője, akinek jelenlétében akar maradni, akkor is, amikor semmi érzékelhető vigaszt nem kap kárpótlásul. Ekkor tűnik ki valójában, hogy ki mit is keres: Istent vagy saját magát.” (vö. VII. 30.)

„Istent, a keresztény szemlélődés egyetlen tárgyát, semmiféle módszerrel vagy technikával sem lehet kisajátítani. Ellenkezőleg, mindig Jézusra kell szegezni tekintetünket, akiben az isteni szeretet oly magasra jutott el a kereszten, hogy még az Atyától való távolság keserű lelkületét is magára vette értünk (vö. Mk 15,34).” (VII. 31.) Itt gondoljunk Avilai Szent Teréz megtérésére: imájára az oszlophoz kötözött Jézus szobra előtt. Istenre kell tehát bíznunk, döntse el Ő, hogy milyen módon akar szeretetében részesíteni. „Soha nem helyezhetjük egy szintre magunkat a személt tárggyal: Isten szabad szeretetével. Még akkor sem, ha az Atya irgalmából, a szívünkbe ajándékozott Szentlélek kegyelme által Jézus Krisztusban megkapjuk ennek az isteni szeretetnek érzékelhető visszfényét, és úgy érezzük, hogy az Úr igazsága, jósága, szeretete vonz bennünket…” (VII. 31.)

Teljesen soha nem tudjuk meghatározni, hogy mi az ima. A szavak ehhez nem elegendőek. Az ima annyira meghalad minden definíciót, hogy örökre titokzóna marad. Igen, az ima misztérium. Imádkozni annyit jelent, mint közösségre lépni a misztériummal, Istennel. Bárki megpróbálhatja, a legnagyobb ügyeskedéssel sem tudja szavakba foglalni azt, amit az imában megél. Egy dolgot azonban sikerül meghatározni: az ima két személy közötti kapcsolat. Mikor imádkoztok, egy Másik jelenlétében érzitek magatokat. Lehet, hogy ezt a Másikat a bensődben érzed. Lehet, hogy magadon kívül érzed. Lehet, hogy úgy érzed, körülölel. Lehet, hogy úgy érzed, távol, nagyon távol vagy Tőle. Lehet, hogy úgy érzed Őt, mint hallgatást, mint hiányt, mint szárazságot, mint sötétséget, vagy mint fényt, mint örömet, vagy mint teljességet, vagy mint szemrehányást. Isten megtapasztalásának nincsenek bennünk határai. Ő az újdonság, és az a benyomásom, hogy mindig új meg új módon közeledik hozzám. Amikor az olajfa alatt vártam, a tölgyfa alatt érkezett meg; amikor a templomban vártam, a kertben jött meg, amikor az örömben kerestem, a sírásban találtam Rá; amikor már nem vártam többé, magam előtt találtam: várt rám. (Carlo Caretto)

Mivel Isten mindig újdonság, nem lehet Őt megunni, belefáradni: Ő a folytonos meglepetés, ezért nem tudunk soha belefáradni keresésébe, az Őreá való várakozásba…

Úr Jézus, segíts megértenünk,

hogy csak saját magunk és önző vágyaink gyakori halála

vezethet el minket a teljesebb élethez;

hiszen, ha Veled együtt nem halunk meg,

akkor Veled együtt fel sem támadunk! (Kalkuttai Szent Teréz anya)

Nagy László, nyárádselyei plébános