Csalogatások, útjelzők

A szentségi Jézussal való első találkozástól megilletődötten kisebbik nővérem elhatározta, hogy ezután minden vasárnap áldozni fog. Én ugyanígy teszek – gondoltam magamban –, ha elsőáldozó leszek. Nem sejtettük még, milyen idők várnak ránk… Elsőáldozásomra készülőben már bujkálva kellett mennem a hittanórára. Aztán, hogy elkerüljük a tanügyiekre különösen is kiélezett spicliszemeket vasárnap hajnalonta egy kényszerlakhelyhez kötött, nyilvános misézési engedélytől megfosztott jezsuita páter szentmiséjére jártunk. Őneki a gyóntatás is bűnténynek számított. De ha hetente nem is mindig sikerült, havi gyakorisággal úgyis beváltottuk elhatározásunkat…

A hatvanas évek vége felé némileg enyhült az egyházüldöző láz. Bátrabban jártunk szentmisére, hittanórára. Akkoriban renoválták a templomunkat. Nyári vakációban más fiatalokkal együtt mi is beneveztünk a restaurálási munkálatokba: a barokk díszítések megkopott darabjait aranyoztuk újra leheletvékony aranyfüst-lemezekkel. Egyik napon így szól nagyobbik nővérem: úgyis minden nap megyünk a templomba, keljünk kissé korábban, vegyünk részt a szentmisén és áldozzunk. Azóta vagyok napi áldozó.

Már kiskoromtól éreztem valamiféle vonzódást a szerzetesi életre. Némi fogalmat a szentek életéből, a családunkban hallottakból alkothattam róla. Tudtam a szülővárosomban élő egy-két „kivetkőztetett” apácáról – hallgatólagos nagy tisztelet övezte őket… Szerzetessé lenni azonban akkoriban az álmodhatatlan álmok közé tarozott. Komolyan vettem édesapám intését, hogy naponta imádkozzam azért a fiúért, akit nekem rendelt a jó Isten.

Osztályfőnökünk azzal a meghagyással indított az iskolából az Életbe, hogy az egyetemi évek alatt meg kell keresnünk a jövendőbelinket. Ennek a nagyon is átértett jó tanácsnak értelmében – szüleim titkos vágya ugyanez volt –, örömmel és tudatosan éltem a fiatalok különféle csoportjaival adódó találkozások alkalmaival.

Egyik vasárnapon, mielőtt távoztam volna a szentmiséről, a templom végében még megálltam, hogy a következő szentmise szentbeszédét is magammal vigyem. Elgondolkodtató szavakat hallottam: „a tiszta élet mérhetetlen nagy kincs az Egyháznak. Ha valaki egy-két évre ajánlja is fel tisztaságát, óriási szolgálatot tesz vele…”

Akkoriban éppen volt egy fiú az ismerőseim között, aki közelebbi barátságot akart kötni velem. Időnként elmentünk sétálni vagy színházba. De egy-két év alatt úgysem szándékszom férjhez menni – gondoltam magamban hazafelé a templomból. – Ha ilyen nagy jót tehetek, miért is mulasztanám el?

A következő napokban felkerestem az ifjúsággal foglalkozó káplánt, s elmondtam a szándékomat. Ó, az nem ilyen egyszerű, jól fel kell készülni rá! – válaszolta váratlan meglepetésemre. Gondolkozzam rajta két-három hónapig, s akkor beszélhetünk még róla. Két hónap elteltével jelentkeztem. Kaptam egy kis könyvet, azzal a meghagyással, hogy állítsak össze egy imát, amivel felajánlom magam a jó Istennek. Négy-öt hónap múltán aztán tisztasági fogadalmat tehetek egy évre.

Boldogan készültem… Időközben, természetesen, zajlott a szokásos egyetemista életem. Egy este, operaelőadás után, hazafelé kísért a barátom. Beszélgettünk… Egyszer csak mintha villám futott volna át rajtam: „Te szüzességet készülsz fogadni nekem, és barátkozol?”

Sosem gondoltam volna, hogy egy tiszta barátság – még egymás kezét sem mertük megérinteni – akadálya lehet ennek az egyévnyi szüzességi ígéretnek. Abban a pillanatban megértetem, hogy „a mi Istenünk féltékeny Isten,” s hogy … igaza van.

A másodperc töredéke alatt zajlott eseményből barátom mit sem sejtett. De amíg a diákotthonig értünk, megmagyaráztam neki, hogy mi nem vagyunk egymásnak rendelve, szeretném, ha nem szövögetne velem kapcsolatban hiábavaló álmokat… Szegény fiú, a sokktól szédelegve ment haza… Később is hasztalan próbálkozott.

Akkor nem sejtettem, hogy ez az egyéves fogadalom ideje igazi (bár a körülmények miatt sok fájdalmas titkolózással, bujkálással, polgári szabadságunk kockáztatásával járó) szerzetesi élet kezdetébe torkollik… Mert Isten tudja, jól tudja, milyen terveket sző felőlünk..., és Neki semmi sem lehetetlen.

Már évek óta dolgoztam. Titokban éltem akkor már mindörökre Istennek szentelt életemet… Egyik napon az utcán, szokásom szerint, azokért az emberekért imádkoztam, akik éppen elhaladtak mellettem. De milyen jó volna, ha mindenkiért személyesen is imádkoznék, akikkel egy városban élek! – gondoltam lelkesen.

Hirtelen számítást végeztem. Az eredmény meglepő és lehangoló volt: Egész életem nem elég ahhoz, hogy egyetlen Üdvözlégyet is elimádkozzam Sepsiszentgyörgy lakóiért külön-külön. Lassan-lassan megértettem, ha sokakért akarok közbenjárni, egyre kizárólagosabban kell magamat az imának, a jó Isten jelenlétében való életnek szentelnem. Évek múltán találtam rá ennek lehetőségére a Kármel lényegre csupaszított életformájában. Hála érte!

Megszentelő Szeretetről nevezett Anna nővér OCD