Örömmel szolgálok

A szerzetesség éve van. Arra a kérdésre, hogy ki a szerzetes, a lábmosás szertartása a válasz. Nem szavak, hanem a szeretet cselekedete, amellyel mindennap mosnunk kell egymás lábát. Egy gesztus, amelyben benne van az egész életünk: amikor lehajolok, megmosom a testvérem lábát és megcsókolom. – „Tudjátok, mit tettem veletek?” – kérdezi Jézus az utolsó vacsorán. „Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát.” (Jn 13,12-14) Jézus nem olyat kér, amit ő maga nem tett meg.

Szolgai munka a lábmosás. Péter ezért tiltakozik. Nem ilyen messiás-képe volt, aki nemcsak hogy fölveszi a szolga alakját, hanem valóságosan szolga lesz: teremtményeit szolgálja a legalantasabb munkával is: megmossa lábukat. Lukácsnál pedig ezt olvassuk: „felövezi magát, asztalhoz ülteteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket” (a szolgákat!) ( Lk 12,37) Nagyon szép a Kármelben, hogy a déli és az esti étkezésnél mindig fölszolgál egy nővér, aki éppen be van osztva erre a szolgálatra. Krisztust mintázza, aki felövezi magát, körüljár és felszolgál.

Szolgálni egymást – ezt jelenti a lábmosás a mindennapokban.

Non serviam, nem szolgálok – mondta a Világosság angyala, és kitaszította magát a mennyből. Ha nem szolgálom a másikat nap mint nap, akkor Krisztust nem szolgálom. Ha a hiúságomat és a gőgömet sérti a szolgai munka, a szolgálat, a testvér szolgálata – Non serviam, nem szolgálok, és nem vagyok közösségben Krisztussal, bármennyire is sokat imádkozom. Vajon miért? Mert „amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek.” (Mt 25,45) Krisztus jelen van a testvérben. Elrejtőzik a testvér emberi gyöngesége mögött, de ott van. Akkor is ott van, ha nekem fáj a testvér jelenléte, ha elszenvedem, hogy egy közösségben kell élnem vele. Krisztus benne van, és Krisztust szolgálom, vagy nem szolgálom benne. „Egy ilyennek nem szolgálok” – ötlik föl a gondolat, akár megfogalmazatlanul is, amikor egy nehéz testvérrel van dolgom – Non serviam – és nem értem, miért nem jutok egyről a kettőre a lelki életben.

„Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki (…) amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét.” (1Jn 3,17) – Non serviam. Ha látod, hogy testvéred akár egy jó szóra vagy mosolyra vágyik, és te elfordulsz tőle – Non serviam.

„Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért.” (Mt 20,28) Én, Johanna nővér, miért vagyok itt? Mit keresek itt? Ha nem szolgálom a nővéreimet, mindennap ítéletemet eszem az Eukarisztiában. „Veszi jó és veszi vétkes, ám gyümölcse vajmi kétes: élet vagy elkárhozás” – írja az Angyali Doktor.

A szerzetes útját egy apoftegma röviden leírja: „Egyszer Mózes abba megkérte Zakariás abbát: »Mondd meg nekem, mit kell tennem?« (…) Erre Zakariás levette fejéről a kukuliont (szerzetesi fejfedőt), és megtaposta ezekkel a szavakkal: Ha egy ember nem így morzsolódik szét, nem lehet szerzetes.” (245.)

Megtöretni, szétmorzsolódni – ez a szerzetes útja. Miért? Mert le kell vetnie a régi embert annak szokásaival együtt, és föl kell öltenie az újat (vö. Ef 4,24). Ez pedig nem megy megtöretés, szétmorzsolódás nélkül. Meg kell semmisülnie benne a régi embernek, aki a bűn rabja, és meg kell születnie benne az új embernek, „aki az Istenhez hasonlóvá alkotott, megigazult és valóban szent teremtmény”. (Ef 4,24) A közösségi élet, a klauzúrás, összezárt élet erre is szolgál: megtöretni a saját magammal való küzdelemben, amikor tapasztalom tehetetlenségemet; és szétmorzsolódni a testvéri szeretetért folytatott harcban, amelyben újra meg újra megkísért a luciferi közlés: Non serviam. Krisztus azonban, Jahve Szenvedő Szolgája lassan-lassan átváltoztat, és ezt mondja bennem: De igen, szolgálok. Szenvedve, de szolgálok. A következő lépésben pedig már ezt mondom: Örömmel szolgálok. Addig szenvedek a testvér szolgálatától, ameddig ki nem alakul bennem az új ember, aki már egészen egy isteni Mesterével. Ezért nem esik nehezére részesedni az Ő életéből: tenni, amit Ő tett.

A szerzetes keresztre feszített ember. Minden pillanatban meg van feszítve szenvedélyei számára. „Az első monachusok nevelése” című kiskönyvben, amely a XVII. századig a kármelita szerzetesek alapvető kézikönyve volt, ezt olvassuk: „Ahhoz hasonlóan, akit a keresztre szögeztek és már nem veszi észre a körülötte lévő dolgokat, megfeledkezik a múlt dolgokról, nem törődik a jövendővel, nem korbácsolja föl semmiféle érzéki vágy, nem ösztökéli a gőg, a versengés, a bosszúvágy vagy a féltékenység, halott a világ számára…; így neked is, akit az istenfélelem átszögezett, halottnak kell tekinteni magadat a fenti indulatok számára és lelked szemét arra a célra kell függesztened, ahova minden percben meg kell érkezned.”

A Kármel a szellemi harc színtere. A szellemi harcé, amely elsődlegesen az emberi szívben történik. A jónak és a rossznak a harca ez. „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.” – mondja Szent Pál (Róm 12,21).

A régi szerzetesek, amikor találkoztak, nem azt kérdezték egymástól: Hol laksz? – hanem: Hol küzdesz? Addig élsz, amíg küzdesz. Amikor föladtad ezt a belső harcot, lehet, hogy még dobog a szíved a testedben, de már halott vagy. Menj Krisztushoz, az élő kőhöz, aki meghalt és föltámadt, hogy mindenkinek élete legyen, és bőségben legyen. Krisztus mindenkit föltámaszt, csak menjünk hozzá és maradjunk nála.

A szolgálat, a kereszt és a küzdelem mindig is osztályrésze lesz a Krisztust követőnek – akár kolostorban, akár a világban él, mert „Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál”. (Mt 10,24) Krisztust követni elsősorban nem katartikus lelki élményeket jelent, hanem egyszerű szolgálatot a hétköznapokban, mindenkinek ott, ahol éppen van. „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek.” (Mt 20,27) Ámen.