És átadták őt...

Az Úr Jézus Krisztus passiója Szent Márk evangélista szerint

(Egzegézis Mk 14-15. fejezetéről)

 

Szent Márk egész evangéliuma a passióra irányul, abban éri el csúcspontját. A 14 és 15. fejezetben leírt események egymásból következnek. Ugyanakkor a 14. fejezetben két réteg különíthető el. Az első az események alapvető, gyors, sematikus, lényegre törő elbeszélése elég tiszta görög nyelven megírva. A második réteg olyan részleteket tartalmaz, amelyek nem föltétlenül szükségesek, és ha egymás mellé illesztjük, nem alkotnak folyamatos történetet. Minden jelenetnek megvan a saját jelentősége, amelyet konkrét és élő módon ad elő szemitizmusokkal tarkított görög nyelven. Míg az első réteghez tartoznak a kronológiailag fontos események elbeszélései: a főpapok cselszövése, Júdás árulása, a húsvét előkészítése, Júdás árulásának majd Péter tagadásának megjövendölése, Jézus letartóztatása s kihallgatása a főpap, majd a főtanács előtt és Péter tagadása. A másodikhoz tartozik a betániai megkenés, az utolsó vacsora, a getszemáni kerti ima, a letartóztatás, Péter a főpap udvarában és Jézus kigúnyolása, melyek részletkérdésekkel foglalkoznak, mégis kulcsot adnak a passió elbeszélésének megértéséhez.

Az első ilyen részlet a betániai megkenés, amelynek történetét Márk az evangéliumában több helyen is előforduló „szendvics” módszerrel mesél el, vagyis beleilleszti Jézus letartóztatásának történetébe. A 14,1-2-ben a főpapok azon töprengenek, hogyan tudnák megölni Jézust az ünnep előtt, a megkenés után pedig megtalálják a megoldást Júdás ajánlata révén. Mi a jelentősége ennek a történetnek az egész szenvedéstörténet szempontjából? Egészen eddig ebben az evangéliumban nem volt szó kifejezetten Jézus testéről, hozzákapcsolódó gesztusról, csupán a hozzá jövő és általa meggyógyított emberekéről. A passió során azonban ez a test különféle rossz bánásmódok elszenvedője lesz egészen a keresztre feszítésig és eltemetésig. Mielőtt azonban kezet emelnének rá (Mk 14,46), a második réteghez tartozó három jelenet: a betániai megkenés, az utolsó vacsora és a getszemáni-beli agónia elbeszélése megvilágítja, mi történik. Mindhárom jelenet Jézus testéről beszél. Az utolsó vacsorán odaadja: „Vegyétek, ez az én testem” (14,22). A megkenés során egy asszony a temetésére készíti elő ezt a testet, ahogyan Jézus az ő tettét értelmezi. S azt is mondja, hogy erről a gesztusról mindenhol megemlékeznek majd, ahol az evangéliumot hirdetni fogják (14,9). Míg a főpapok ezt keresik: úgy öljék meg Jézust, hogy ne okozzanak vele nyugtalanságot a nép körében, addig Jézus arról beszél, hogy az egész világon beszélnek majd erről az asszonyról, aki megkente őt a temetésére. Miért olyan fontos ez a gesztus az evangélium hirdetése szempontjából? Mivel a Márk-evangéliumban csak két alkalommal van szó pénzről, itt, a kenet áráról és a 11. versben, a Júdásnak ígért fizetségről. Így az elbeszélésben feszültség keletkeznek a két szereplő között a pénz miatt. Júdás teljesen érzéketlen az asszony gesztusa iránt, és azt a testet, amelyet az előbbi szeretetből megkent, ő áruba bocsátja. A sors iróniája, hogy a kereszténység sokkal jobban megőrizte Júdás tettének emlékét, mint az asszony tettét. Az asszony egy még élő, de elvesztésre ítélt testet kent meg az elvesztegetett drága illatszerrel, mert számára ez a kapcsolat fontos volt, ért ennyit. Ahogy a kenet illata szétáradt, úgy fogja az evangélium, mint a Jézus halálából fakadó örömhír, betölteni az egész világot. Így lesz ez a különös történet pótolhatatlanul fontos igazságok közvetítője Jézus passiójának értelméről. Ez az asszony „megtette, ami tőle telt” (14,8), mindent odaadott, mint a szegény asszony az ő két fillérjét. A keletkezett feszültség miatt a vacsora komor hangulatba torkollt, Jézus saját holttestéről beszélt, de ezt követően rögtön tanítványaival foglalkozik. Júdás elmegy a főpapokhoz, és megígéri, hogy „átadja” nekik Jézust. Ezzel elkezdődik Jézus átadásainak sorozata (παραδιδομαι): 14,10 (Júdás megígérte, hogy átadja őt nekik); 14,11 (kereste a módját, hogyan adhatná át nekik); 14,18 (egy közületek átad engem); 14,21 (jaj annak, aki az Emberfiát átadja); 14,41 (az Emberfia bűnösök kezébe adatik); 14,42 (Íme, átadóm közeledik); 14,44 (átadója ezt a jelet adta nekik); 15,1 (átadták Pilátusnak); 15,10 (irigységből adták át neki a főpapok); 15,15 (Pilátus átadta nekik, hogy megfeszítsék).

Mindezt azonban azért tehették meg, mert Jézus átadta magát átadóinak és megtagadóinak egyaránt. Egész élete odaadott élet volt, de amit az utolsó vacsorán tett, azzal a jövőt is elővételezte. A tanítványok ezt kérdezték: „Hol készítsük el neked?” (14,12) a húsvéti vacsorát, Jézus azonban azt mondta el, hol „készítsétek el nekünk” (14,15). Camille Focant az utolsó vacsorát, mint szövetségi vacsorát, összehasonlítja Heródes ellen-szövetség lakomájával (Mk 6,14,29), amely mint kis elbeszélés, megelőlegezi Jézus passiójának nagy elbeszélését, amely az egész evangélium csúcspontja. Sok olyan szó fordul elő mindkét elbeszélésben, melyek csak itt szerepelnek az egész evangéliumban, például: kedvező alkalom, esküdni, elszomorodni, holttest, megragadni, megkötözni, megölni. Mindkét alkalommal megjelenik a megölés szándéka, csak a kedvező alkalomra várnak. A döntéshozók egyik alkalommal sem akarják az illető halálát (Heródes Jánosét, Pilátus Jézusét), de gyávaságuk miatt mégis mindkettő kivégezteti az áldozatot, akinek tanítványai eltemetik a holttestet. Márk királynak nevezi Heródest, pedig csak tetrarka volt, Jézust pedig a zsidók királyaként végezték ki, bár ő soha nem mondta magát annak. Jézus azért jött, hogy szolgáljon, és váltságul adja magát sokakért (10,45). Ő önmagát adta ételül és italul egy szövetségi lakomán, míg Heródes a születésnapi lakomáján János fejét adta át egy fiatal lánynak tálon, aki átadta azt anyjának. Hátborzongató a két jelenet közötti ellentét! Márk János kivégzésének jelenetét a tanítványok misszióba küldésének két szakasza közé illesztette be a már említett „szendvics” módszerrel, ezzel is sugalmazva a küldetés és a szenvedés között fennálló kapcsolatot, amelyet az előbbi gyakran magában hordoz.  

Az utolsó vacsora előkészítésének részletes leírása a Jeruzsálembe való bevonulás előkészítésére emlékeztet. Jézus elküldi tanítványait és pontosan megmondja nekik, mit kell tenniük. A lakoma előkészítése arra való, hogy az utolsó vacsora gesztusait bevezesse és értelmezze. Az evangélista nem írja le magát a vacsorát, helyette a vacsora közben elhangzó szavakra koncentrál. Elsőként Jézus és a tanítványok párbeszédére közeli elárultatásával kapcsolatban. Jézust a tudás és bizonyosság, a tanítványokat a tudatlanság és bizonytalanság jellemzi. Ez a bizonytalanság előrevetíti, hogy Márk evangéliuma szerint szenvedésében mindannyian magára fogják hagyni Jézust. Jézus ünnepélyes „bizony mondom nektek, egy közületek kiszolgáltat engem” kijelentésével megtöri az ünnepi vacsora hangulatát, amint a betániai lakoma esetében is tette.  Nem nevezi meg árulóját, és a többiek előtt sem tárja fel kilétét. „Az Emberfia elmegy, amint meg van írva” – mondja Jézus, és ezzel arra utal, hogy Istent látja mindezen események hátterében, majd jaj-mondást fogalmaz meg az áruló sorsáról. Ez végső figyelmeztetés is részéről, hogy ráébressze az árulót tette súlyosságára.

A kenyérben és a borban saját testének és vérének átadása zárja le a beszélgetést, és jelenti egyben a vacsora csúcspontját. Márk csak a kehely kapcsán jegyzi meg, hogy „mindnyájan ittak belőle”. Ez a szenvedésben való részesedésre utal, mint a Zebedeus-fiak esetében (10,38-39). A vér az egész odaadott személy jelképe, ugyanakkor a szövetség vére is, amely halál révén köttetik. Jézus újabb ünnepélyes kijelentése: „bizony mondom nektek, hogy többé nem iszom a szőlő terméséből addig a napig, amíg majd az újat nem iszom Isten országában” (14,25), egyszerre jelzi a vacsora lezárását és az Isten országának minden eddiginél közelebbi jelenlétét. Jézus akkor szeret legjobban, amikor leginkább kiszolgáltatott; elárultatásának éjszakáját a szeretet és önátadás éjszakájává, annak emlékezetévé változtatja. A himnuszok eléneklése a vacsora befejezését jelenti. A zsidó hagyomány szerint a 113-118. zsoltárok elénekléséről van szó. Ezt követően kimentek az Olajfák hegyére (14,26).

Jézus újabb párbeszédet kezdeményez, és határozottan minden jelenlévő megbotránkozásáról beszél. Mivel Péter ellenkezik, számára Jézus külön és ünnepélyesen is megerősíti, sőt konkrét időponthoz köti tagadását. Péter felfokozott vehemenciája szinte tolakodóvá válik heves kijelentésével, amely csak itt fordul elő az egész újszövetségben, az ’εκπερισσῶς „több, mint elég” értelemben. Ilyen értelemben állította az önérzetes Péter: „Ha meg kell is halnom veled, akkor sem tagadlak meg.” (14,31). Az ő és a többi tanítvány fogadkozására Jézus már nem válaszol. Majd az események fognak rá válaszolni; viszont megerősíti a tényt, hogy mindezek ellenére nem fogja megszakítani velük a kapcsolatot. Erre utal a Galileai találkozásra tett utalása: a megvert pásztor szétszéledt juhai a föltámadást követően utána fognak menni Galileába. Tehát továbbra is szabad és kell is követniük az Urat.

Közben odaértek a Getszemáni nevű helyre. Ez a név az arám gat semané görög átírása, és jelentése olajprés. Itt Jézus a tanítványok csoportját egyszerűen leülteti és várakozásra szólítja fel, míg ő Péter, Jakab és János társaságában elmegy imádkozni. Az evangéliumok, illetve Jézus életének ez egyik legdrámaibb eseménye, amelynek során tanítványait szeretné maga mellett tudni. Márk az evangélium során már kétszer is megemlítette, hogy Jézus visszavonult imádkozni (1,35; 6,46), de csak itt beszél imájának tartalmáról. Ez az egyetlen alkalom, hogy Jézus saját szükségleteiért imádkozik, és kifejezi személyes érzéseit. Jézus itt kevésbé magabiztos, mint szenvedései megjövendölésekor, ezért is szeretné választott apostolait maga mellett tudni. „Halálosan szomorú a lelkem, maradjatok itt, és virrasszatok!” – kéri őket (14,34). A tanítványokat azonban elnyomja az álom. Jézus halálos szomorúsága drámai jelleget kölcsönöz a virrasztásra való meghívásnak. Földre borulása lehet szándékos gesztus, de a kimerülés jele is, amely ugyanakkor nem akadályozza őt az imában. Jézus Simonnak szólítja Pétert, amikor megkérdezi: Egy órát sem tudtál virrasztani velem? (14,37). Különösen hat ebben a szövegösszefüggésben az óra kifejezés, amely néhány verssel később már világosan az Emberfia átadatására utal: „Eljött az óra” (14,41).

Imájában Jézus küzd a halállal, és szeretne megmenekülni tőle: ha lehetséges, múljon el ez az óra (14,35). „Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet!” (14,36) – imádkozza. Ez az ő akarata. Ám imája végére teljesen belesimul az Atya akaratába. S miközben Jézus ezt a drámát éli, tanítványai alszanak. Nem természetes alvás ez, hiszen az imént annyira fogadkoztak. Egyszerűen nem bírják elviselni, ami Jézussal történik. Amikor a hegyen transzfigurálódott, akkor is elaludtak, most amikor defigurálódik az arca, szintén elalszanak. Jézus újra meg újra kéri őket, hogy ne meneküljenek bele az álomba, hanem imádkozzanak, hogy a kísértésnek ellenállhassanak, mert a lélek ugyan készséges, a test azonban gyönge (14,38). Míg a Jézus mindig azonos imájáról való tudósítás egyre szűkszavúbbá válik, (a harmadik alkalmat már csak sejteni lehet), addig a tanítványoknak szóló figyelmeztetések egyre változatosabbak. Végül kijelenti: „Elég volt! Eljött az óra, íme, az Emberfiát a bűnösök kezére adják” (14,41). A Mk 9,31-ben ezt mondta: „az Emberfiát az emberek kezébe adják”, a 10,33-ban: „a főpapok és írástudók kezébe adják”, a 14,41-ben pedig „a bűnösök kezébe adják”. Jézus erőt merített küzdelmes imájából, és jövője felé fordul, tanítványai viszont aludtak és azt követően elbuktak.

Jézus elfogásának jelenete három részre osztható: az első az árulóval és az elfogatással foglalkozik (14,43-46), a második Jézus és a tanítványok reakcióit írja le (14,47-50), a harmadik epizódszerű eseményt közöl valakiről, aki mégis követte őt, de aztán a többiekhez hasonlóan ő is elszaladt (14,51-52). Az evangélista nem az események pontos leírására, inkább azok értelmezésére törekszik. Az elfogás tényét rövid mondattal jelzi, míg Júdás szándékát és Jézus méltóságot sugárzó szavait részletesen leírja. Az elfogás jelenetét a Márkra annyira jellemző και ’ευθὺς, „és azonnal” szó vezeti be, amely pár mondattal lejjebb megismétlődik (43 és 45. versek). Márknál nem katonaság, nem is templomőrség, hanem fölfegyverkezett tömeg jön Jézusért, akiket Júdás irányít. A jelre a sötétség miatt lehetett szükség, vagy talán azért, mert a főpapok Jézust korábban nem ismerő embereket küldtek érte. Júdás a barátság jelével árulja el őt. Épp a fordítottját teszi annak, amit Jézus tett, aki ezt az éjszakát a szeretet és a hűség emlékezetévé tette. Márk többé nem ír Júdásról. Miután tettét végbevitte, és utasítására kezet emeltek Jézusra, eltűnik az éjszakában. Jézus az éjszaka mestereit a nappalra emlékezteti: akkor nem merték elfogni őt. Szavaiban gúny is csenghet. Mivel Jézus nem védekezik, hanem az Írások beteljesedésére gondol, a tanítványok mind elszaladnak, mint a megvert pásztor juhai. Egy közülük mégis követné őt, de amikor elfogták, otthagyva a testét burkoló leplet, ő is elszaladt. Beda Venerabilis kiemeli, hogy az ifjú nem Jézust hagyta el, hanem a bűnösöktől szaladt el, mint az egyiptomi József, aki ruháját otthagyva elszaladt Putifár feleségétől, vagy az Énekek énekének menyasszonya, akiről az őrök letépik a leplet, miközben szerelmét keresi az éjszakában (Én 5,7).

Jézust a főpap elé viszik, Péter pedig távolról követi őt. Ezt az evangélista kissé hosszadalmasan írja le, hogy mindkét eseményt előkészítse. A következő jelenet egyszerre bent és kint is zajlik, és két főszereplője van, Jézus és Péter. A főpap házában összegyűltek a főpapok, a vének és az írástudók, Jézus minden ellensége. Hamis tanúk vádolják őt: „Mi hallottuk, amikor ezt mondta: Én lerombolom a kézzel épített szentélyt (ναος), és három nap alatt másikat, nem kézzel építettet építek.” (14,58). Az evangélista kétszer is megemlíti, hogy hamis tanúkról van szó (14,56.59). Miért hamis a tanúságuk? Elsősorban azért, mert Jézusnak tulajdonítják a szentély lerombolását; egy másik ferdítésük lehet, hogy nem a templomról általában, hanem a szentélyről beszélnek, amely Jézus szerint azért nem volna megfelelő, mert emberkéz építette; egy harmadik, hogy Jézus meghirdette egy új szentély építését, amely azért megfelelő, mert nem emberkéz építi. Ha azonban a 11-13. fejezeteket nézzük, ahol Jézus a templomról beszél, akkor Jézus annak idejét múltjáról beszél, és egy új templomról, amely az ő tanítványaiból épül, akiknek imája lesz majd az imádság új háza – mutatja ki Camille Focant.

Jézust tehát sokféle váddal illetik, de nem tudnak dűlőre jutni, mert a hamis tanúságok nem egyeznek. Emiatt a feszültség egyre nő. Jézus egyetlen vádra sem válaszol, csupán a főpapnak (és később Pilátusnak is) az ő önazonosságára vonatkozó kérdésére. Megvallja előttük isteni identitását és azt, hogy majd ő fog felettük ítélkezni isteni dicsőségében. A főpap erre előírás szerint színpadiasan megszaggatja ruháját és káromlásnak minősíti Jézus válaszát. Ez alapján halálra ítélik (bár nem formálisan, hiszen a káromlás formális büntetése a zsidóknál a megkövezés volt), és a feszültség Jézus gyalázása és ütlegelése közben feloldódik. Az őrök újbóli említése zárja keretbe ezt a történetet, amelyben mindvégig Jézus ellenségei voltak a kezdeményezők. A szenvedéstörténet során Jézust összesen három alkalommal gyalázzák meg háromszori szenvedésjövendölésének megfelelően. Ez alkalommal arcul verik, a személyiségét gyalázzák.   

Miközben Jézus megvallja kilétét, Péter megtagadja őt, és ezzel saját magát is. Ahogy az Írások beteljesednek Jézus sorsában, éppúgy beteljesednek abban is, ami történik. Az első tanítvány tagadásának rögzítése tanúsítja az evangéliumok szavahihetőségét is. Péter követte Jézust a főpap udvarába. Az evangélista iróniával állapítja meg, hogy míg Jézust a főpapok és férfiak alázzák meg, Péter számára elegendő egy szolgálólány is, hogy megfutamítsa. Az első kérdésre Péter kijjebb húzódik, fizikailag is kezd eltávolodni Jézustól: az udvarból az előcsarnokba megy. Második alkalommal ez a szolgálólány már felbujtóként jelenik meg, másokat is bevon a vádba. Végül a körülállók is rájönnek, hogy Péter galileai, és valóban hihető a szolgálólány állítása. Erre Péter átkozódással és esküdözéssel válaszol. A kakas szavára világossá válik számára, hogy beteljesedett rajta Jézus jövendölése. Érdekesen fogalmazza az evangélista: και ἑπιβαλών ἕκλαιεν (és rádobva sírt).

Az éjszaka eseményeinek leírása után Jézus halálának napja következik, amelyet az evangélista részletesen nyomon követ. Márk szerint a reggeli halálra ítélést követően Jézust a harmadik órában feszítették keresztre, a hatodik órában lett sötétség és a kilencedik órában halt meg.

A főtanács Jézust megkötözve adta át Pilátusnak, talán azért, hogy gonosztevőnek tűnjék. Pilátus (akit az evangélista nem mutat be) első kérdése a „zsidók királya” címre utal, amely politikai dimenziót kölcsönöz a pernek. Jézus válasza tartózkodó beleegyezést jelent: „Te mondod”, ugyanakkor az így visszaadott kérdés hozzánk is szól. Ebben a perben a főpapoké lesz a hamis tanúk szerepe. Tanúskodásuk még a gyarló bírót sem győzi meg. Pilátus a tömeghez fordulva háromszor kérdez, és minden alkalommal Jézusról. A tömeg, amely eddig Jézus pártján állt, a főpapok tevékenységének köszönhetően ellene fordult: Barabás szabadon bocsátását kéri. Pilátus harmadik kérdésére: „De hát mi rosszat tett?”, nem újabb érvek, hanem nagyobb hangerő a válasz: „Feszítsd meg!” Ennek következtében a gonosztevő szabad, az ártatlan pedig vesztőhelyre megy. Pilátus sem fogalmaz meg formális ítéletet, egyszerűen átadja Jézust, hogy megfeszítsék.

A katonák elkülönítik Jézust a tömegtől, a belső udvarba viszik, és a helyőrséggel együtt (mintegy öt-hatszáz emberről van szó), átveszik kínzóinak szerepét, fizikailag és erkölcsileg is meg akarják semmisíteni őt. E kigúnyolás történetét a ráadott és visszavett bíbor ruha foglalja keretbe. Amikor valakit felöltöztetnek, az a megtiszteltetés jele, de amikor az öltözetet visszaveszik, azt jelzi, hogy bármit megtehetnek vele. Néhány egzegéta felhívja a figyelmet, hogy Jézus keresztútja olyan, mint egy visszájára fordított római diadalmenet. Rómában ismert volt a szokás, hogy a győztes hadvezér diadalmenetének előestéjét a „praetoriumban”, vagyis hadvezéri sátrába töltötte a Mars mezőn. Másnap reggel egy egész cohors (katonai kíséret) jelenlétében adták rá a bíborruhát és a babérkoszorút, hogy mint győztes vonulhasson végig a Forum Romanumon. A diadalmenet csúcspontján bort nyújtottak neki, amit azonban el kellett utasítania. A diadalmenet végén áldozatot mutatott be, pontosan akkor, amikor egy futár bejelentette a menetben vonuló, de immár kivégzett ellensége halálhírét. A feltámadásra utaló üres sír szintén ismert a római rituáléból, ezzel jelezték, hogy a császár az istenek közé távozott. Az Úr Jézus esetében a valóság természetesen egészen más. Márk evangéliumának keletkezésekor még elevenen élt a köztudatban Vespainanus bevonulása fiai kíséretében. Jézust is ott látjuk a praetoriumban, bíbort és koszorút kap, visszautasítja a bort, de ő maga az áldozat két gonosztevő között. A címek, amelyekkel a katonák csúfolják őt, elevenebb jelentést nyernek e hadvezéri diadalmenetek fényében. Jézus keresztútja is valóságos diadalmenet, és föltámadásába torkollik. Ő lesz majd, aki a végén ítéletet tart.

„Aztán kivezették, hogy keresztre feszítsék.” A narrátor a katonák cselekvését írja le, amelynek középpontjában Jézus áll. Helyszínről helyszínre és időpontról időpontra elmondja, mi történik, és kik vesznek részt benne. A 24-27. versekben jelen idejű igéket használva ad nagyobb elevenséget az események elbeszélésének: kényszerítenek egy arra menő embert; és keresztre feszítik, megosztoznak ruháin; vele együtt feszítenek keresztre két gonosztevőt is. Szerinte Kirénei Simont kényszerítették a katonák, hogy vigye Jézus keresztjét. Részletes bemutatásával őt Jézus kereszthordozó tanítványává avatja. Jézus keresztre feszítését viszont csupán három szóval írja le: και σταυροῦσιν αὐτόν (15,24), „azután keresztre feszítették”, a korabeli emberek pontosan tudták, mit jelent ez, mekkora kínt és mekkora megaláztatást. A gyakran több napig tartó nyilvános kínszenvedés az emberi méltóságot is elvette tőlük. Ruháira sorsot vetnek a katonák. Az az ő részük. Bár még él az áldozat, már halottnak számít. Márk megadja a megfeszítés időpontját, amely Jánosétól eltérően nála a harmadik óra. Aztán a feliratról ír: „A zsidók királya”, amely egyszerre hamis és igaz, gúny és megtiszteltetés. Két gonosztevő között Jézus az utolsó helyre került. Mindhármukat egyszerre gúnyolják. Az elbeszélő ezt káromlásnak minősíti Jézus esetében, és ezzel nyilvánosan az ő pártjára áll. A szentély lerombolásának emlegetése most kapcsolódik össze nyilvánvalóan Jézus testi halálával. Az olvasó előtt is elvonul mindannak teljes tagadása, amit eddig Jézus tett és tanított, illetve amit tettei és tanítása nyomán önmagáról állított.

Amióta emberek kezébe adatott, Jézus hallgatott, tudatosan elszenvedte, ami történt. Halálának rövid bejelentését olyan jelek előzik meg, amelyek háttérbe szorítják az addig oly hangos bűnösöket. Az evangélista nemcsak bemutatja Jézus halálát, hanem értelmezi is azáltal, hogy leírja a jeleket, eseményeket, amelyek kísérték. Ezek arról tanúskodnak, hogy áldozata nem volt hiábavaló, általa szabad út nyílik Istenhez, és feltárja Jézus legmélyebb identitását. A három órás sötétség a nap legfényesebb időszakában Isten ítéletére utal. Márk két nyelven, arámul és görögül is idézi Jézus imáját, amely a szenvedéstörténetet elindító szintén kétnyelvű imára emlékeztet (Abba, Atyám! 14,36). Az egész történetet Jézus könyörgő, hangos imája foglalja egységbe. A 22. zsoltár az egyetlen olyan ima a Szentírásban, amely kettős módon szólítja meg az Urat: „Istenem, Istenem”. Jézus fájdalmas kiáltását újabb gúnyolódások követik, és ecetet kínálnak neki. Jézus valószínűleg nem ivott belőle, hanem hangos kiáltással kiadta lelkét. Meglepő lehetett ez a kiáltás, amelyhez hatalmas erő kellett, amikor a megfeszítettek általában fulladásos kimerültségben haltak meg, már utolsó lélegzetet venni sem volt erejük. Ezzel Márk aktív cselekvésként mutatta be Jézus halálát.

A 38. verssel a halált kísérő jelek sorozata veszi kezdetét, és ahogy szenvedését megelőzően, most is a templommal való kapcsolata és Jézus kiléte áll a narrátor érdeklődésének középpontjában. A templomban két függöny is volt, egyik a bejáratot, másik a szentélyt zárta el. Mivel Márk itt is ναος-t és nem ἱερον-t ír, minden bizonnyal a szentély függönyéről van szó.[1] Ez jelzi, hogy a templom ideje véget ért, és a szentély helyébe Jézus személye lépett, általa van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához (vö. Ef 2,18).

A pogány százados, aki ott állt Jézus keresztjével szemben, kijelenti: Valóban, ez az ember Isten Fia volt. Ez még nem teljes személyes hitvallás, hiszen „ez az ember”-t mondva idegenként beszél Jézusról, és névelő nélkül nevezi őt Isten Fiának. Viszont Jézus halálának pillanatában kimondja azt, amit Márk meghirdetett róla evangéliuma kezdetén: „Kezdődik Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliuma”. Most pedig folytatódik, és Jézus halálának és méltóságának ehhez a tanúságtételéhez mások is csatlakozhatnak. Elsősorban azok az asszonyok, akik vele együtt mentek fel Galileából, és jelen vannak Jézus temetésénél. Ezek között Mária Magdolna mindig említést nyer, és János evangéliumának kivételével mindig elsőként.

Keresztelő Jánosért elmentek tanítványai és egy sírboltba temették. Jézustól távol vannak tanítványai. Egy idegen jön, hogy elkérje testét Pilátustól, és eltemetve őt megtegye neki az irgalmasságnak ezt a cselekedetét.  De talán azért is tette, mert őrködött Izrael országának tisztaságán, és el akarta temetni a halottat az ünnep előtt. Mivel kívülálló volt, Pilátus gyanú nélkül átadatta neki a holttestet. Márk szerint Arimateai József csupán egy olcsó gyolcslepelbe göngyölte be a holttestet, de sziklába vájt sírboltba temette, amely viszont nagy értékű. Mindezt személyesen tette, s ezzel az evangélista gondoskodását hangsúlyozza. Mivel Pilátus gondos hivatalnokként meggyőződött, hogy az áldozat valóban meghalt, és egy idegennek adta ki a holttestét, fel sem merülhet a gyanú, hogy tanítványai ellopták volna a tetszhalott Jézust. A búzaszem elhullt és földbe tették (vö. Jn 12,24).

 

Felhasznált irodalom:

Camille Focant: Marc: cinq clés de lecture (Cahiers Évangile, 181) – a részletek elmélyítéséhez,

Martos Levente Balázs: Márk evangéliuma (SZIT, Bp, 2014) – a folyamatos magyarázathoz.