F. de Osuna: Harmadik Lelki Ábécéskönyv

LEGÚJABB KÖNYVEINK, MELYEK A JEL KIADÓVAL KÖZÖS GONDOZÁSBAN JELENTEK MEG (1.)

 

AJÁNLÁS

 

A belső ima személyes tapasztalat a személyesen szerető Istenről. Bensőséges barátság Ővele, aki előbb szeretett[1], és aki az emberi szív mélyén szól hozzánk, a maga sajátos nyelvén: a szeretet nyelvén. A szív mélyén érint meg. Kezdetben csupán jóleső érzésként tapasztalom, de egyszerre csak megnyílik a szemem, és fölfogom a bennem lakó személyes Istent, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Élő valóság, aki szeret, és személyesen engem szeret, velem együtt küszködik a mindennapokban, segít meglátnom a jót, és megtételében sem hagy magamra. Azután egyszerre, mintha eltűnne, mintha belső szemem elől téveszteném, nem érzem jelenlétét. Keresem, mint az Énekek énekében a kedvesét kutató szerelmes, és keresem az okát, miért rejtőzött el, hová lett? Vajon bűneim miatt nem érzékelem? Vagy csak képzeltem, hogy bennem van? Kétségek sorozata merül föl. De egyszerre csak megint tapasztalom jelenlétét, amit nem én idéztem elő, hiszen amikor akartam, nem találtam rá. Amikor viszont Ő akarta, megmutatta, és nekem adta magát, miután fokozatosan kitágította szívemet a hiánya okozta fájdalommal. Fájdalommal? Inkább égő vággyal, amellyel megsebezte szívemet, hogy még jobban keressem. Aki megízlel engem, még jobban kíván[2] – mondja. Az Élő Víz Forrása azt akarja, hogy ne a víz, vagyis az örömök miatt keressem Őt, hanem Önnön magáért, aki maga a Jóság. Szívem mélyén magához édesgetett szeretetével, hogy azután bevonjon megváltói művébe, amelyet már a világ kezdete előtt elgondolt. Az Atya megtanít a Fiú által a Szentlélekben, hogyan lehetek az Ő szeretett gyermeke, aki Jézus Krisztus által beteljesíti az Atya akaratát az én kis földi életemben is a Lélek közreműködésével. Illetve a Lélek teljesíti be bennem az Atya akaratát az én közreműködésemmel. Mert aki megteremtett megkérdezésem nélkül, nem fog üdvözíteni beleegyezésem nélkül (Szent Ágoston). A belső örömöktől el kell jutnom a Fiú önkiüresítéséig, ami áldozat és szenvedéssel jár, de szeretetből vállalt szenvedéssel a világ üdvösségéért. Ha belépek az Atya által nekem adott fiúi misztériumba, a Szentlélekben képessé válok a teljes önátadásra, amelyben „élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.”[3] Ekkor már nem számít, hogy örömöt érzek vagy szárazságot, hiányt – hiszen tudom, hogy él az Úr, akinek színe előtt állok[4], és Ő bennem van, én pedig Őbenne Krisztus által. Ha örömben akarsz látni, örvendezem, Érted a nap terhét vállamra veszem, s mindhalálig szívesen hordozom, csak mondd meg, hol, csak mondd meg, hogyan (Avilai Szent Teréz). Ez a szeretet önzetlen, és nincs áldozat nélkül. Isten Fia a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet,[5] fölvette emberi természetünket, egyesült velünk, megváltott, és az isteni természet részesévé tett. Ez az Istennel való kapcsolat kiindulópontja és egyben végpontja, ahová az Atya mindnyájunkat vár.

 

A Harmadik lelki ábécéskönyv nagy hatással van Jézusról nevezett Szent Terézia anyánkra, amikor mint fiatal szerzetes kezébe veszi.[6] Ebből merít ösztönzést és megerősítést, hogy jó az a belső út, amelyen elindult. Megfigyelhető a hasonlóság a Harmadik lelki ábécéskönyvben leírtak és Szent Teréz tanítása között. Ugyanakkor különbség is van, amelyben a kármelita egyháztanító előbbre lép, és biztosabb utat mutat.

 

Hasonlóság Osuna és Szent Teréz tanítása között

 

Osuna így ír: „Ürítsük ki és tisztítsuk meg a szívünket úgy, hogy kerüljön ki belőle minden, ami teremt­mény, hogy csak az Úr lakjon benne. Ez megegyezik Szent Anzelm tanításával: »Ha Istennek szenteled magadat, nála nyugodsz; lépj hát be szíved kamrájába, vess ki onnan mindent, csak Isten maradjon.«” (4.) Szent Teréz egyik legfontosabb kérése, melyet nővéreihez intéz: elszakadás a teremtményektől,[7] amely nem azok lebecsülését jelenti, hanem Isten radikális első helyre tételét életében.

Osuna lelki barátságnak nevezi az Isten és ember közti közösséget (1.). Szent Teréz pedig szintén úgy határozza meg a belső imát, mint barátságot Istennel.[8]

Osuna a belső imát a szív vágyakozásának és lendületének hívja. (6.) Szent Teréz kiemeli, hogy nagy vágyaink legyenek: annyira vágyhatunk Rá, hogy teljesen fel fogja tárni Magát nekünk.[9]

Osuna figyelmeztet: „ne bonyolódj hosszú belső beszélgetésekbe, és ne folytass beható elemzéseket, míg az összeszedettséget gyakorlod!” (7.) Szent Teréz ugyancsak nem azt kéri nővéreitől, hogy gondolkodjanak az Úrról, vagy nagy és fennkölt megfontolásokra késztessék értelmüket, hanem csak azt, hogy tekintsenek Jézusra, és nézzék Őt.[10]

Osunánál ezt találjuk: „Rászoktat minket arra, hogy kerüljük a sokadalmat és a zajos helyeket, keressük az elhagyatott vidékeket, és csak rit­kán mozduljunk ki. Ha mégis ki kell mozdulnunk, egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy visszakívánkozunk az összeszedettségbe.” (6.) Szent Teréz írja, hogy az első, amit a mennyei Mester tanít, hogy magunkban legyünk, mert így tett Ő is mindig, amikor imádkozott.[11]

Osunánál azt olvassuk, hogy „maga az összeszedettség hozza el az erényeket.” (6.) Szent Teréz tanítja, hogy az elszakadáson múlik minden, mert ha egyedül a Teremtőt öleljük át, Isten belénk önti az erényeket.[12]

Osuna biztatja olvasóit, hogy aki megtanulta, „adja át másoknak az összeszedett ima művészetét”, mert „a szemlélődőnek biztatnia kell másokat, hogy szárnyaljanak a hegycsúcsokra, és olyan gondosan kell tanítgatnia őket, mint ahogy a madár tanítja fiókáit” (8.). Szent Terézia anyánk fáradságot nem ismerve buzdítja nővéreit – és mindenkit, aki olvassa írásait – a belső ima gyakorlására, és igyekszik azt megszerettetni.[13] Akit csak tudott, biztatott és elvezetett a belső imára.

Osuna szerint „a házas emberektől semmilyen áhítatgyakorlatot nem szabad elvitatni, ha magukénak érzik és szeretnék azt végezni. A házasságot azért nevezik szentségnek, mert jele a belső kegyelemnek, amiben a pár részesül. Aki megtartja Isten szent parancsait és hűséges a házasság szentségéhez, azt semmiképpen nem szabad lebeszélni a szemlélődésről, ha gyakorolni akarja, sőt se­gí­teni kell.” (8.) Szent Teréz számára természetes, hogy a belső ima gyakorlata bármely életállapotban lehetséges, hiszen Osuna könyvét nagybátyjától kapja, aki világi hívő.[14] Amikor az engedelmességről beszél, hogy az milyen fontos a belső ima útján haladónak, akkor – gondolva azokra, akik nem szerzetesek – megjegyzi: „még ha valakinek nem is volna ilyen kötelezettsége, de szeretne eljutni a szemlélődésre, a biztonságos előrehaladáshoz teljes elszántsággal le kell tennie akaratát egy gyóntató kezébe.”[15]

Osuna szól azokról, „akik, ha beszélnek is az imádságról, olyan bonyolultan és olyan kenetteljesen teszik, hogy inkább elriasztanak mindenkit, nem hogy vonzalmat ébresztenének a szívekben” (8.).

Szent Teréz tudatosan törekszik rá, hogy egyszerűen írjon a belső imáról. Amikor az elmélkedésről és a szemlélődésről ír A tökéletesség útja c. művében, hozzáteszi: „Ne gondoljátok, hogy bármi egyéb abrakadabra volna, és a neve se ijesszen meg!”[16]

Osuna azt ajánlja, hogy „Mindig szeretettel, sohase haraggal fenyítsd lelkedet!” (14.) Szent Teréz tanítja, hogy ne erőszakkal szedjük össze magunkat az imában, hanem szelíden tereljük vissza csapongó gondolatainkat az Úrhoz, vagy egy jó könyv, vagy egy szentkép segítségével.[17]

Osuna hangsúlyozza az „eltökéltséget, elszántságot” (1.) és annak gyümölcsét, a kitartást: „Jól jegyezd meg, hogy minden lelki gyakorlat alapvető feltétele a kitartás.” (14.) Szent Teréz is számtalanszor kiemeli az eltökélt elhatározást, ami az imádságnak ezen az útján rendívül fontos, és amely az állhatatosság erényét hozza magával: „meghalni meghalhatunk, de le nem győzhetenek.”[18]

Osuna (15.) és Szent Terézia anyánk is[19] is kívánalomként említi az akarat megtagadásának szükségességét: az önmegtagadás, aszkézis előkészíti a belső imának a megfelelő lelki talajt, hogy ne önmagunkat keressük benne, hanem Istent. Szent Teréz külön fölhívja nővérei figyelmét, hogy Mártának és Máriának mindig együtt kell járnia, tehát a tevékeny és a szemlélődő élet összetartozik.[20] A kontemplatív életet élő szerzetesek is dolgoznak. Ugyancsak igaz ez belső értelemben, mert ameddig az imában Isten nem függeszti fel az értelem működését, engednünk kell, hogy elmélkedjen.

 

Különbség Osuna és Szent Teréz tanítása között

 

Alapvető különbség Osuna meglátásban és Szent Teréz tanításában: a belső imában kapott lelki-szellemi örömökhöz való viszonyulás. Osuna így vélekedik: „ha szándékunk nem olyan tiszta, mint kellene, amikor az élvezetet önmagáért keressük (az imában), az élvezet azonban megérdemli, hogy mindenáron keressük, még akkor is, ha önmagáért való.” (12.) Azon az állásponton van, hogy inkább belül keresse valaki az élvezetet, mint a világban.

Szent Teréz éppen az ellenkezőjét tanítja. Keresztes Szent Jánossal együtt állítja, hogy a szellemi-lelki örömöket, melyeket az imában ad az Úr, nem szabad keresnünk,[21] mert az ellenség is tud hasonló érzéseket kelteni bennünk, melynek hatása: növeli a gőgöt, a megbecsülés utáni vágyat, és azt a képzetet kelti az emberben, hogy a belső örömteli érzések által, melyeket az imában tapasztal, jobb másoknál.[22] A hamis szellemi örömökkel az ellenség elaltatja lelkiismeretünket, és elveszítjük éber figyelmünket a bűnre vezető alkalmakkal szemben. Csökken bennünk a felebaráti szeretet, a megbocsátásra való készség[23] és nárcisztikus lesz belső életünk. Már nem Istenben gyönyörködünk, hanem önmagunkban. Már nem Istennel szeretnénk együtt lenni, hanem a belső örömöt hajhásszuk. A Kármel egyháztanítói tanítják, hogy az Istennel való igazi egyesülés ismérve nem az, hogy az imában van-e részünk szellemi örömökben vagy nincs, hanem hogy – amint Krisztus tette – egyesülünk-e Isten akaratával,[24] készséggel elfogadjuk-e mindazt, amit ad, még akkor is, ha az fájdalmas számunkra. Az igazi egyesülés Istennel a kereszten történik Krisztusban. A hittel, vagyis bizalommal viselt szenvedésekben, amikor kiüresítjük magunkat, nemcsak a teremtményektől való elszakadással, hanem az önmagunk elképzeléseitől való megválással. Belesimulunk az Atya velünk kapcsolatos tervébe, még akkor is, ha nem értjük.[25]

Szent Teréz tanítja, hogy nem szabad a belső örömöket önmagukért keresni,[26] és óv a képzelődéstől.[27] Az ima során tapasztalt ún. belső szárazságokat – amikor nincs kedvünk imádkozni, nehezünkre esik kitartani benne – éppen azért adja az Úr, hogy ne ezekért keressük Őt, mint a csecsemő az anyja tejét, hanem felnőve vállaljuk Fiával a szeretet útját, ami áldozatok sorozata.[28] Szent Teréz tanítása szerint az imában éppen azért ad belső örömöket az Úr, hogy az imádságos emberek kibírják a szenvedéseket, melyek által részt vesznek Krisztus üdvözítő művében a világ javára.[29] Amint Szent Pál is mondja: „Kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének az Egyháznak javára.”[30]

Nem szabad a belső örömökre törekedni, mert az ellenség a világosság angyalának álcázva magát[31] – az érzések szintjén – utánozza Isten kegyelmét, és ha beleegyezünk, észrevétlenül beférkőzik a szívbe, sok kárt téve ott a hiúság és a gőg szellemével. Szent Teréz hangsúlyozza továbbá, hogy a belső kegyelmek, örömök valódiságának mércéje, vagyis hogy Istentől vannak-e, konkrét ismertetőjegyekben nyilvánul meg: Növeszik-e bennem az alázatosság?[32] Növekszik-e bennem a felebaráti szeretet, amelynek tettekben kell megnyilvánulnia?[33] Képes vagyok-e áldozatot hozni?[34] Tudok-e szívből megbocsátani, ha mélyen megbántottak?[35] Végül: megvan-e bennem a béke és a belső öröm?[36]

Szent Teréz hangsúlyozza, hogy ragaszkodjunk kitartóan mindennap a belső ima idejéhez, ami már Istené, és nem a miénk, de ha valamelyik nővérünk segítségre szorul, hagyjuk ott az imát, és segítsünk.[37] Leírja, hogy ismert egy papot, akit úgy elhalmoztak elöljárói különféle hivatallal, hogy alig maradt ideje imádkozni. Engedelmessége miatt az Úr abban a rövid időben, amit Vele tudott tölteni, elhalmozta kegyelmeivel, és megjegyzi, nem látott embert, aki tökéletesebben lett volna egyesülve Istennel, mint ez a személy.[38] Tehát ha nem saját hanyagságunk miatt vagyunk távol a belső imától, hanem a kötelesség szólít el, szívünkben azonban az Úrral vagyunk, és bármit is teszünk, nem tágítunk mellőle – megadja ugyanazon kegyelmeket, mint azoknak, akik megtehetik, hogy minden külső tevékenységtől mentesen állandóan imádságban töltsék idejüket. Nemcsak a klauzúrás szerzetesek kiváltsága tehát a belső ima és az abban kapott kegyelmek, hanem bármely életállapotban élőké. Kívánatos, hogy mindenki gyakorolja a belső imát. Szent Teréz az elsők közt édesapjával ismerteti meg.

Szent Terézia anyánk bátorít, hogy fogadjuk el az imában kapott kegyelmeket (örömöket) anélkül, hogy ragaszkodnánk hozzájuk, de fölhívja a figyelmet: ha a legkisebb kétség is fölmerül afelől, hogy Istentől van-e valami vagy sem, akkor minden bizonnyal nem Tőle származik,[39] és ellen kell állnunk.[40] Az Úr nem fog megsértődni, ha tévedésből visszautasítjuk, de így az ellenség sem talál nálunk tárt kapukra. Az Istentől származó belső kegyelem (öröm, béke), nem hasonlítható semmi máshoz, ezért kétség sem férhet hozzá, amikor Ő működik a lélekben.

Szent Teréz azt is írja: ha tévedésből nem vesszük észre, hogy az ellenség kelti bennünk a jó érzéseket az ima idején, ne féljünk attól, hogy az Úr sokáig hagyja: más dédelgessen bennünket. Biztat, hogy bármilyen hibába esünk is, ha nincs bennünk rossz szándék és nem vagyunk gőgösek, Isten mindent a javunkra fordít: azzal, „amivel az ördög halálunkat tervezte, életet ad vele.”[41]

 

„Aki nem veszi föl keresztjét…”[42]

 

Osuna megállapítja: „A sikerekben követjük az Urat, de az üldöztetésben otthagyjuk. Nem vagyunk mellette a kemény életvitelben, a szenvedésben, a megvetés vállalásában, csak a könnyű dolgokban, mint az esküvői lako­mák és húsvéti ünnepségek. Krisztus mellett maradunk a vigasztalások közepette, és mint jegyesünket hívjuk a belső örömök virágzó, pompás rétjeire, de amikor azt látjuk, hogy nehéz helyzetben van, ami nekünk terhes lenne, akkor egyedül hagyjuk.” (17.) Ha így ülünk le imádkozni, az nem a szeretet útja, következésképpen nem Isten útja, csak az emberé, aki önmagát keresi és nem ismeri a szeretetet. Isten irgalma azonban nagyobb az ember nyomorúságánál, és bukásainkat is jóra fordítja, ha alázattal megállunk hátul a templomban és mondjuk: „Irgalmazz, nekem bűnösnek!”[43]

Osuna leírja a valódi és állhatatosan gyakorolt belső ima gyümölcsét, amikor az ember „imádságban eléri Istent, egy lélek lesz vele az akarat összekapcsolódása által, amikor már csak azt akarja, amit Isten akar, és Isten az ő akaratával marad, és ketten mindenben egyek. Isten és az ember eddig eltérő akarata annyira összhangba kerül, hogy mindegyikük boldog. Az egyesülésnek az az eredménye, hogy az ember összhangban érzi magát saját magával és másokkal.” (6.) Szent Teréz tanítja, hogy ezt emberi erőfeszítéssel nem lehet elérni, mert Isten ajándéka, csak előfeltételeit teremthetjük meg a kegyelem segítségével.  Azáltal, hogy gyakoroljuk az erényeket; az alázat útján, vagyis az igazságban járunk, és a jót önmagunkban vagy másban Őneki tulajdonítjuk. Minden látszólagos sikertelenség ellenére, ami ezen az úton ér bennünket, „tovább kell mennünk, kitartva az imádságban és a jótettekben” (7.) – ahogy a Harmadik lelki ábécés könyvben is olvassuk.

 

Osuna művének egyik nagy értéke, hogy a maga korában szinte páratlan módon mer beszélni az Istennel való személyes, benső életről, és ezt egyszerűen, közérthetően teszi, a Szentírás segítésével, közel hozva ezzel a belső imát a mindennapok emberéhez. A belső ima fogalmának meghatározása is tőle származik. Saját tapasztalát írja le, melynek révén segítette kora emberét, hogy fölismerje Isten működését a lelkében. Azzal, hogy az imát minden tevékenység elé, az első helyre teszi, az Istennel való személyes kapcsolatra hív mindannyiunkat, akár papok, szerzetesek, akár világi hívők vagyunk.

Sarutlan Kármelita Nővérek Rendje

Kis Szent Teréz Kolostor

Marosszentgyörgy

MEGRENDELHETŐ:

Magyarországon: www.prosperod.hu

Külföldön: www.bookline.hu