Gondolatok nagyböjtre

Isten szeretet. Aki szeret, az Istenben marad, és az Isten benne. Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!

Isten a szeretet. Ez az örömhír. Ez az evangélium. Életem minden pillanata ezt harsogja a fülembe, az én süket füleimbe. Nagyon rövid az életünk, és némelyeknek rövidebb, mint gondolná – írja Szentanyánk. És mi végre vagyunk a világon? – teszi föl az ősi kérdést a katekizmus. – Hogy Istent megismerjük és szeressük, és ezáltal üdvözöljünk. – Adja meg rögtön a választ. Milyen egyszerű! Milyen egyszerű az élet! Mindegy, hol vagy és mit csinálsz, mert Istenben van az egész teremtés; minden, és ezért mindenütt meglehet Őt ismerni és mindenütt lehet Őt szeretni. – Én kívül kerestelek, és te belül voltál – írja Szent Ágoston. Belül van az Isten: a teremtésben, az emberben. Így alkotta őt. Hogy benne legyen, és Ő benne.

Rövid az életünk. Még akkor is, ha száz évet élünk, vagy százhúszat (a zsidó hagyomány szerint). – Hamar elszáll, és mi elmegyünk – mondja a zsoltáros. – Esztelen, még az éjjel számon kérik lelkedet. Kié lesz mindaz, amit gyűjtöttél? – Ha az evangéliumban és az evangéliummal élsz, a legteljesebb realitásban élsz. Nem enged elszállni az illúziók világába, megtart két lábbal a földön, ahová az Isten is leszállt, mert az Ige testté lett és közöttünk lakott.

Gyűjtögetünk. De vajon mit? Kicsinyes zsugoriságunkban nem adunk egymásnak időt. Rohanunk egyik pillanatról a másikra, és ha testvérünk megállít valamiért, akkor nincs időnk rá, mert sokkal fontosabb dolgunk van, mint ő. Pedig Krisztus próbál megállítani egy percre: Állj már meg! Mert végigrohansz az életeden, és holnap talán már nem lesz, akinek megállhatnál. Aki kér tőled, annak adj! – mondja az evangélium. Az evangélium minden szava örömhír, mert az üdvösséget hirdeti. – Megtehetted volna, de nem tetted… - ezzel fogjuk magunkat vádolni, amikor begyűjtöttünk magunknak minden időt, ami elveszett.

Tedd meg most! Ha Krisztus megállít a testvérben, állj meg és időzz el benne. – Most a tiéd vagyok, testvér, ameddig szükséged van rám. – Azután megyek a dolgomra egészen addig, ameddig Krisztus megint meg nem állít egy másik testvér által. – Rendelkezésre állni, mindig, mindenkinek, mindenben. – Az idő rövid. Ezért akinek felesége van, éljen úgy, mintha nem volna. Aki vásárol, mintha meg sem tartaná, és aki használja a világ dolgait, mintha nem élne vele – mondja Szent Pál. Mert elmúlik ez a világ a kívánságaival együtt. Ma töröd magad valamiért, amit ha megszereztél, már csalódtál is benne. Veszel egy cipőt, és az első út után megtörik a lábadon, pedig hogy örültél: most egy ideig nem lesz gondod a lábbelire! – Se la vie. – Mondja a francia. Igen, ilyen az élet. Nem kell csodálkoznom rajta. Mérgelődnöm meg végképp értelmetlen.

Tiéd vagyok… Ez az egyetlen értelmes mondat, amit a teremtmény kimondhat Teremtőjének. – Tiéd vagyok, mert megteremttettél – írja Szentanyánk. Ebben a két szóban benne van az életünk értelme. – Az életemet Tőled kaptam, és Te vagy annak az Ura. – Tégy engem a te békéd eszközévé – imádkozta Kalkuttai Boldog Teréz anya. Akkor lehetek Krisztus békéjének eszköze, ha az Övé vagyok. Ő úgy szeret bennünket, mint az övéit. Már csak nekem kell igent mondanom Rá: Tiéd vagyok, tégy velem, ahogy neked tetszik. – De a mi Istenünk, nem a pogány világ egyik szeszélyes istene, nem a végzet, és nem a harag istene. A mi Istenünk emberré lett értünk, hogy az ember istenivé lehessen. A mi természetünket magára vette, hogy az Övét nekünk adhassa. Krisztusban minden a miénk, Isten is az enyém – ahogy Keresztes Szent János énekli.

A Kármel. Vajon miért gyűjtötte össze ide az Úr ezt a néhány kis nővért? Igazán nevetséges arra gondolni, hogy ez a néhány ütött-kopott nővér valamit is tehet a megváltás isteni művében! Miért éppen mi? Nincs rá más magyarázat, mint hogy Isten jókedvében elkezdett sakkozni, és azt mondta: Téged meg téged ide teszlek, mert itt a helyed. – Neveden szólítottalak, az enyém vagy. – Talán Jeremiásnál olvassuk. – Itt akarlak látni téged. Itt akarom, hogy végigküzd az életed, és itt akarok gyönyörködni a küzdelmedben. – Ahogy Remete Szent Antalnak mondta az Úr.

Nincs sok időnk. Nekem legalább is, aki hamarosan ötven éves leszek, – emberi számítás szerint – maximum húsz, esetleg harminc évem van még itt a földön. Nem sok. Életünk végén pedig a szeretet alapján ítélnek meg. Ne gabalyodjunk bele kicsinyes dolgainkba! Nincs rá időnk! Szeress minden alkalomban, minden lehetőségben, amikor Krisztus megállít a nővéredben. Ne kifelé szeressünk, a kinti világban, mert Isten tőlünk is meg fogja kérdezni: Hol van testvéred, Ábel? – Ábel az a testvéred, aki melletted él, és te keresztülnéztél rajta, ezzel megölted és elvetted az életét. Életet kell adnunk egymásnak, Krisztus életét, mert őriznünk kell a szeretetet magunkban és egymásban. – Hol vagy? – kérdezi Isten tőlem is, nem csak az első embertől. – Hol vagy?

Mi a Kármelben vagyunk, a legbiztonságosabb helyen, ami a világban létezik. A Szűzanya otthonában, a názáreti otthonban elrejtve. És jó nekünk itt lennünk. Csak ne akarjunk szenvedés nélkül élni, vagy menekülni a szenvedéstől, mert Krisztus ezáltal üdvözített minket, és mi is ezáltal leszünk hasonlóvá hozzá, aki bár Isten Fia volt, a szenvedésből tanult engedelmességet. „…a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért” (Iz 53,12). Meg nem értettségben élni és nagy szeretettel imádkozni a meg nem értőkért. Ne lepődjünk meg, és ne csodálkozzunk, hogy hol ezzel, hol azzal kell küszködnünk, ezért vagyunk itt, a Kármelben. Aki szenved, annak nincs sem ideje, sem energiája apró-cseprő dolgokkal vesződni. Aki szenved, de úgy igazában, annak fáj az élet, fáj a létezés. Mégis, az egyik dédanyám, aki gyomorrákban halt meg, azt mondta: Drága gyermekeim, nagyon szenvedek, mégis olyannyira szeretek veletek élni! – Hát ez a szeretet. És ehhez nem kellett még csak kármelitának sem lenni. Kimondhatatlanul fáj az élet, mégis kimondhatatlanul szeretek veletek lenni. Ezt csak az tudja kimondani, aki már teljesen megfeledkezett önmagáról, és Istennel együtt tud szeretni, aki kiüresítette önmagát, hogy emberré lehessen, és együtt szenvedhessen, együtt élhessen, együtt lehessen velünk, osztozva az emberi lét minden fájdalmában. Ezzel pedig kimondhatatlan nagy örömet hozott az életünkbe: az Atya szeretetének örömét, ahogyan szereti az Ő Fiát, és Benne minket. És a Fiú örömét, aki viszontszereti az Atyát az önátadás teljességében. És a Szentlélek örömét, aki maga a szeretet a Szentháromságban. Ezt az örömet pedig soha senki el nem veheti tőlünk, mert ez bennünk van, és örömünk teljes. Csak ne éljünk vissza a szabadsággal a test javára… (Szent Pál).