„Isten zavarja a mi elégedett mindennapiságunkat”

XVI. Benedek pápa „A názáreti Jézus” c. könyvében elmélkedik arról, hogy vajon miért retten meg Heródes és vele együtt egész Jeruzsálem (vö. Mt 2,3), amikor a messze földről érkező mágusok megkérdezik: „Hol van a zsidók újszülött királya?” (Mt 2,2) S elmondják, hogy látták csillagát napkeleten, és eljöttek, hogy hódoljanak előtte.

Elmélkedésében az emeritus pápa ezt írja: „Ami a hit tág perspektívájában a remény csillaga, az a mindennapi élet perspektívájában elsőre csak zavaró, aggodalmat és félelmet kelt. Valóban: Isten zavarja a mi elégedett mindennapiságunkat.” (III. kötet)

Alapjában véve „rendes” embernek könyvelhetnek el bennünket. Ha éhesek vagyunk, eszünk, ha szomjasak vagyunk, iszunk, ha fáj a fejünk beveszünk egy pirulát és a többi… Mintha a középszerűség szele fújdogálna végig az életünkön, mert hiányzik valami. Talán éppen az, hogy nem lépünk ki az ún. komfort-zónánkból. Ha a körülmények (ami mögött természetesen ott van a Gondviselés) úgy hozzák, hogy ki kell billennünk a megszokottból, mindjárt összedől a világ, legalább is számunkra. Bizonyos szempontból így lehettek a jeruzsálemiek is. Heródes nem volt éppen jó királynak mondható, de már hozzászoktak. Ki tudták számítani, mi várható tőle, és mi nem. Az új királyt azonban nem ismerték, ezért kiszámíthatatlannak tarthatták. Félthették a többé-kevésbé kiszámítható jelent a bizonytalan jövőtől. – Persze hogy várjuk a Messiás-királyt, de miért éppen most kell megszületnie, amikor viszonylag végre-valahára van egy kis nyugalmunk? Ez az újdonság, és a vele járó felfordulás végképp nem hiányzik. Most jól megy az üzlet. Nem szűkölködik a család. Örülök, hogy meg fog születni a Messiás, de nem tudom elhinni, hogy éppen most…

A hit távlatában a Messiás-király megszületése a remény csillaga volt. Ám konkrét megtestesülése elsőre csak zavaró körülményt hozott magával. Felforgatta a megszokott mindennapokat. A nép pedig ismerte földi királyát, Heródest, minden kegyetlenségével együtt. A félelem pedig nem volt alaptalan. A jövendölés beteljesedett: „Kiáltás hangzik Rámában, hangos sírás és jajgatás: Ráchel siratja fiait és vigasztalódni nem akar, mert nincsenek többé.” (Mt 2,18) A betlehemi kisdedek lemészárlása mérhetetlen fájdalmat zúdított az ott élőkre.

A jó és a rossz harca a világ végéig folytatódik. Ezért a béke a földön csak játszi tünemény. A béke – amely nem csupán azt jelenti, hogy nincs háború – az egység gyümölcse. A jó és a rossz azonban nem léphet egységre, mert ahhoz az egyiknek gyökerében kellene megváltoznia. A szellemi harc tehát minden szinten zajlik.

Szent Terézia anyánk is írja, hogy ha valaki valóban rá akar lépni az Istennel való mély, bensőséges kapcsolat útjára, szinte az egész világ összefog ellene, hogy semmiképpen ne járjon sikerrel.

Számolni kell tehát azzal, hogy Isten megzavarja a mi elégedett mindennapiságunkat, vagyis mindazt, amihez hozzászoktunk, és kimozdít kisebb-nagyobb kényelmünkből, ha engedjük, hogy belépjen az életünkbe. Ezért lehet, hogy elsőre úgy tapasztaljuk: sok minden sokkal nehezebbé válik számunkra. Igen, mert Isten fölkavarja az álló vizet, és a felszínre jön minden, ami addig ott megbújva létezett. Kimozdít a komfort-zónánkból, hogy már ne mi legyünk a fontosak magunknak, hanem tekintsünk ki önmagunkból és felejtkezzünk meg arról, mi lesz velünk. A bizonytalanság tényezője, ami a hit konkrét aktusát provokálja ki belőlünk, elengedhetetlen része az életünknek. Az egyetlen biztos pont: a hit. Hit Isten jóságában, szeretetében, gondviselésében. A hit sötétsége az egyetlen világosság. „Boldogok, akik nem láttak és mégis hittek.” (Jn 20,29)

Másfelől számolnunk kell a vértanúsággal is, legyen az akár konkrétan földi életünk erőszakos kioltása, vagy fehér vértanúság, vagyis egy életen át tartó hosszú szenvedés Krisztusért, Krisztussal és Krisztusban. Lehetséges, hogy Isten megenged olyan helyzeteket, körülményeket, amelyek elsőre talán félelmet keltenek bennünk, de éppen ez az, ami lehetőséget ad arra, hogy növekedjünk a hitben, reményben, szeretetben. Legyen elég, hogy Isten a kezében tart, és a körülményekben mutatja az utat, amelyet akkor látok meg, ha élő hittel Őrá hagyatkozom és elfogadom azt, ami van.

„Az kell, hogy minden emberi biztonság keresése nélkül teljesen Isten kezébe helyezzük magunkat; biztonságérzetünk akkor annál mélyebb és szebb lesz.” (Edith Stein)

*Engedem-e, hogy Isten kimozdítson a megszokott kényelmemből? Legyen az akár fizikai, akár egyfajta belső „komfort” az imaéletemben? (Lehet ugyanis, hogy Isten mélyebbre akar vezetni a Vele való kapcsolatban, ami más, mint amit megszoktam.)

*Észreveszem-e a helyzeteket, amelyekben a hit aktusának felindításával erősödhet a bizalmam Istenben?

*Mit jelent számomra az Istenre való ráhagyatkozás a mindennapi életben?