"Mester, hol lakol?" - S te hol laksz?

A nagyböjt egy lelki utazás. A keresztségre készülőket a szent negyven nap idején készítették elő a beavatás szentségeinek vételére. Lassan, hétről hétre tárult föl előttük az a világ, amelybe belépni készültek: Krisztus világa, a krisztusi élet mélysége és gazdagsága. Az Egyház minden évben hívja fiait és leányait, hogy ismételjük meg ezt a lelki utazást. Ezen az úton elkísérnek a szokásos eszközök: az ima, a böjt és az alamizsna (cselekvő szeretet). Ezek gyakorlására buzdít az Egyház a szent negyven nap idején. Ezek azonban többek, mint pusztán eszközök, gyakorlatok: részei az Isten útján járó ember életének. Ezekből épül fel egy kármelita napja is, a kolostori élet az ima, a böjt és a cselekvő szeretet hármasságában zajlik nap mint nap.

Hol lakik az Isten?

„Másnap megint ott állt János két tanítványával, s mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: »Nézzétek, az Isten Báránya!« E szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: »Mit akartok?« Így feleltek: »Rabbi – ami annyit jelent, mint Mester –, hol lakol?« »Gyertek, nézzétek meg!« – mondta nekik. Elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála is maradtak. A tízedik óra körül járhatott.” (Jn 1,35-39)

Ez az evangéliumi szakasz nem véletlenül került felolvasásra az évközi idő elején, hiszen a benne hallottak Jézus első nyilvános cselekedetei közé tartoztak: követőket, tanítványokat hívott. Mi is meghívottak vagyunk. Már régen bennünk élt a vágy és az e vágyból fakadó kérdés: Hol lakik a Mester? Milyen a Mesterrel lenni? Csak be kellett zörgetnünk egyszer az ajtaján és meg kellett szeretnünk a Vele való életet ahhoz, hogy még ma is itt vagyunk! Ezzel az ősi kíváncsisággal zörgessünk most is ajtaján! Kéredzkedjünk be Hozzá!

Mivel kezdődött ez a csodás történet, a mi csodás történetünk? Az Úr érkezésével, azzal a gesztusával, hogy Ő előbb szeretett; ezért vagyunk, létezünk; már születésünk meghívás, annak jele, hogy számít ránk.

Jézus ott áll a Jordánnál, még nem beszél, csak ott áll, de jelenléte beszédes, még az ég is ezt visszhangozza: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. Emberi történelmünkben lelki utazásunk során mindig ez az első szellemi megmozdulás: Isten megnyilvánul bennünk; egyszerre csak megmozdul bennünk valami – ki így, ki úgy tapasztalja; nincs két egyforma történet, de a Kéz az egy, ami hívogat. Talán minden egy álommal kezdődött… Bennem a mai napig él egy ilyen álom: hegyoldalon haladok felfelé, küzdelmes mászással, mígnem egy templomot körbevevő falnál találom magamat, romos volt és magas; újabb küzdelmes kapaszkodás következett, s egyszerre arra ébredek, hogy a falakon belül vagyok, és minden akadályon túlléptem.

Azon a délutánon, a Jordán partján – a bibliai tízedik óra a mai számítás szerint a tizenhatodikat jelenti – Keresztelő János szavait mások is hallották.  Ám annyi bizonyos, hogy András és János, a két jövendő apostol nyílt meg rá. – „Nézzétek!” – mondja nekik. S ők nemcsak néztek, hanem láttak is. Felpattant előttük, vagy inkább a bensejükben egy kapu, és felismerték az Urat. Azonnal nyomába szegődtek, és elindult, elkezdődött lelki utazásuk. Nem csupán az utcán mentek ugyanis az Úr után; ettől kezdve belül, lényük mélyén is követték Őt. Ráébredtek, hogy az Üdvözítőhöz vezető út az ő bensejükben is kanyarog. Isten iránti szerelmükben minden árat hajlandóak megfizetni ezért a találkozásért. Mi lehet ez? Biztosan nem tudják, de azt igen, hogy Isten Országának küszöbén le kell tenni minden hiábavalóságot, amit addig sokra tartottak. Lévi, a vámos otthagyja pénzes asztalát, a gazdag ifjúnak vagyonát kellene eldobnia, hogy újjászülethessék. András és János két szegény halászlegény, pénzük, jószáguk nincs. Az ilyesmi aligha érdekli őket, a mulandó kincsekről már akkor lemondtak, amikor az aszkéta Keresztelő János tanítványául szegődtek. Most legnagyobb kincsüket, mesterüket, útba igazítójukhoz fűződő szeretetteljes, bensőséges kapcsolatukat vetik el, mert a Keresztelőt nem vihetik magukkal Krisztushoz. Szó nélkül otthagyják. Az újjászületésben bizonyára ez a legnehezebb: lemondani szeretteinkről a legnagyobb szeretet kedvéért.

Emlékszem, alig voltam túl a tizennyolcadik évemben, amikor beléptem a szeminárium kapuján, és néhány nap után döbbentem rá, hogy nincs visszaút, voltak könnyes éjszakáim, mígnem eljött a belső béke: Otthon vagy!

Isten teszi meg az első lépést a Feléje vágyakozók irányába – megszólítja őket: „Mit akartok?” Kérdése bátorítás. Ahogyan először megnyilvánult bennünk, amikor fölébresztette jelenlétének sugárzó élményével szellemünket, most is megérint, hogy ne legyünk bátortalanok, hiszen már nincs visszaút. Elhagytunk sokat és sokakat, látszólag egyedül vagyunk. Nem tudjuk, lelki utunkon mi vár még ránk, bennebb haladva. Ekkor hangzik el a buzdító kérdés: „Mit akartok?”

Mit is akarhat az Istenhez törekvő ember? Természetesen magát Istent kívánja, de oly keveset tud Róla. Amikor János és András elindult Jézus nyomában, már nem volt kétséges előttük, hogy kit követnek: az Isten Bárányát, a Messiást, az Élő Isten Fiát, akit a nép évezredek óta, a bűnbeesés óta várt. Ám valójában kicsoda az Élő Isten Fia? Mózes sem kapott egyéb feleletet az égő csipkeborokból, csupán azt, hogy Jahve: „Én vagyok”. Vagyis a Magasságbeli maga a Valóság. Fiának szintén Magasságbelinek kell lennie, aki maga is Isten, de miután két Isten, két Valóság nem lehet, Ő és az Atya valamilyen titokzatos módon egyek. A Valóság leírhatatlan és megnevezhetetlen, nincs név, forma, amelybe belefoglalható volna – és most mégis ott lépked a két tanítvány mellett. Természetesen nemcsak a Jordán-parti mezőkön, hanem a lelkükben, ahol különös módon otthonosabban mozog, mint ők maguk. Néhány szavas párbeszédük véget nem érő megrendülést okoz. Ebből a megrendülésből fogan merész és kitartó kérdésük: „Mester, hol lakol?”

Mit jelent lakni valahol? Lényünkkel megtölteni a lét egy darabját, valamicske teret és időt, ami a mi képünkre és hasonlatosságunkra alakul. Ha belépünk egy otthonba, akkor a konyha vagy a szoba rendjéből egykettőre elég hiteles képet kaphatunk az ott élők szokásairól, jelleméről, szellemi törekvéseiről. Arról, hogy az illető miként tölti idejét, hogyan bánik a világ általa birtokolt darabjával.

S ha Isten történetesen a földön él? Milyen az Ő otthona? Hova teszi le a szennyesét, beveti-e ágyát? Miből készül a tányérja, pohara? Mit vacsorázik, hol a kedvenc helye? – János és András attól az órától fogva három éven át szakadatlanul látták, tapasztalták, hogy mi módon él az Isten a földön, miként lépdel, hogyan beszél; mit tesz, ha tövis szúrja át a saruját. Milyen az Ő lényének lenyomata? – Micsoda remek és egyetlen helyén való gondolat megkérdezni: „Mester, hol lakol?” Kérdésük mitikus. Nincs arra vonatkozó adatunk, milyen szállása volt Jézusnak ott, a Jordán közelében. Ám kérdésük nem is a lakhelyét kutatta, még ha oda is irányozták testi lépteiket. Igazi érdeklődésük arra vonatkozott, hogy hol van az Isten Országa? A Mester ugyanis nyilván ott lakik igazából, és ők ebbe a valóságos isteni Otthonba akartak eljutni. Sok reménnyel indultak el lelkük eddig ismeretlen szegleteiben mind előbbre. Biztosak voltak abban, hogy ami eddig az otthonuk és az életük volt, az többé már nem az – újjászületésre vágytak. Ekkor hallják meg a gyöngéd hívást: „Jöjjetek, nézzétek meg!”

Milyen határtalan bizalom van Istenben! Nem kérdezi, kik vagytok, milyen ügyben kerestek, nem ad nekik előre időpontot. Egyszerűen behívja a két idegen fiatalembert otthonába. S velük minket is, mindnyájunkat hív: „Jöjjetek, nézzétek meg!”, mert Istennek nincs titka senki előtt. Jézusban tökéletesen kiszolgáltatta magát nekünk, tanítványainak, farizeusnak, hálátlannak, hűnek, egyházinak, vasárnapi kereszténynek – mindenkinek.

„Atyánk!            

Itt vagyok szolgálatodra, a Te gyermeked,

hogy  rajtam keresztül folytasd szereteted munkáját a világban

azáltal, hogy Jézust adod nekem,

rajtam keresztül másoknak és az egész világnak.

Szeressen Jézus bennünk és általunk azzal a szeretettel,

Amellyel az Atya szereti Őt.” (Kalkuttai Szent Teréz anya)

Nagy László, nyárádselyei plébános