„Örömmel megtett mindent, amit hallott”

AZ ATYÁK SIMA ÚTJÁN (II.)

Dórotheosz írta meg tanítványa, Doszitheosz életét, aki fiatalon halt meg, mindössze öt évet töltve a szerzetesi közösségben. Puhány ifjúként került Dórotheosz mellé az apát kérésére, aki Dórotheosz szabadkozására csak ennyit mondott: „Én vagyok az, aki viselem a te terhedet és az övét is, miért aggodalmaskodsz tehát?” Erre maga mellé vette az ifjút. Lassan nevelte rá az aszkézisre az étkezésben is, mert „az evés terén is létezik a megszokás”. Doszitheosz szintén a kórházban szolgált. „Ha előfordult, hogy valamelyik beteg felbosszantotta, ő pedig haraggal szólt neki, otthagyott mindent, és sírva vonult vissza cellájába.” Dórotheosz pedig nem vigasztalta őt, hanem teret engedett benne a bűnbánatnak: „…hát haragra lobbantál, s nem szégyelled magad, hogy haragszol, és csúnyán szólsz a testvéredhez? Hát nem tudod, hogy a testvér maga Krisztus, és Krisztust szomorítod meg?” Doszitheosz pedig nem mondta: Micsoda stílus ez! Elfogadhatatlan. – Nem mondta, mert alázatos és engedelmes volt. Bánta hibáját, és elfogadta a dorgálást.

Javaslom, hogy kezdjünk párbeszédbe önmagunkkal: „Nem szégyelled magad, hogy morgolódsz? Nem szégyelled magad, hogy feleselsz? Mikor lesz már végre szerzetes belőled? Nem szégyelled magad, hogy nem vagy képes megalázkodni?” És így tovább, amíg ki nem józanodunk. Doszitheosz sírva bánta hibáját. Mi pedig egyszerűen vállat vonunk: Nem sikerült, és kész. Még jó, ha egyáltalán bocsánatot kérünk. Doszitheosz nem azért sírt, mert megbántották, hanem azért, mert ő nem tudott az alázatnak megfelelően viselkedni. Doszitheosz nem azért sírt, mert sajnálta magát, hanem sajnálta, hogy a testvérben nem tudta fölismerni Krisztust. Amikor Dórotheosz látta, „hogy már eleget sírt, ezt mondta neki: »Isten bocsásson meg neked! Kelj fel, és most rugaszkodjunk neki újra! Ettől kezdve legyünk buzgóbbak, s Isten segíteni fog.«” Azután az ifjú megint beleesett a hibába, és Dórotheosz ismét nem vigasztalta meg: „»Mi lelt Doszitheosz? Már megint megszomorítottad Krisztust? Már megint haragra gerjedtél? Nem szégyelled magad? Hát már sohasem javulsz meg?« Amikor megint látta, hogy már elég volt a sírásból, ismét így szólt hozzá: »Isten bocsásson meg neked! Rugaszkodj neki újra! Javulj meg már végre!«” Doszitheosz pedig „a hit segítségével azonnal lerázta magáról a szomorúságot, és visszatért munkájához.” Nem burkolózott mélabúba, hanem azonnal lerázta magáról a szomorúságot, mert engedelmes volt, és nem az önsajnálat miatt szomorkodott.

Az atyák (első századok szerzetesi, remetéi) idején is volt ún. felelős engedelmesség, ami nem más, mint a gondolatok őszinte feltárása.

Doszitheosz a betegek ágyát rendezte, és közben így szólt Dórotheoszhoz: „…a gondolatom azt mondja: »Szépen ágyazol«. Mire ő így válaszolt: »Hohó, fiatalúr! Íme, jó szolga vagy, jó kosárfonó lett belőled, de vajon jó szerzetes is vagy-e?«” Vagyis: jól végzed a feladatodat, de ez még nem minden. A szerzetes nemcsak jó munkás, hanem az alázat embere, ami az engedelmesség gyümölcse. Másfelől „ne tudja a balkezed, mit tesz a jobb”. Az öndicséretnek semmi értelme, hiszen „mid van, amit nem kaptál”?

Dórotheosz nem engedte, hogy bármilyen tárgyhoz ragaszkodjék a fiatal szerzetes. „Ő pedig kész volt mindent örömmel és hittel elfogadni, s szívesen engedelmeskedett mindenben.” A jókedvű adakozót szereti Isten. Ha duzzogva engedelmeskedem, csak hivatalnok vagyok, aki kénytelen-kelletlen engedelmeskedik, mert nincs más választása. A szerzetesi engedelmesség nem ez. Természetesen láthatom, hogy én másképpen csinálnám, mint az elöljáró. Ez a belső látás nem baj. Felelős engedelmességgel, alázattal föltárom gondolataimat úgy, hogy közben nem vádaskodom, hanem egyszerű szavakkal elmondom, ami bennem van. Kezdhetem úgy, ahogy Doszitheosz: „A gondolat azt mondja nekem, hogy…” Ha az elöljárónak föltárom gondolataimat, a negatívat is (tisztelettel és alázattal), nem erősködve a vélt vagy valós igazam mellett, és „hittel, örömmel” elfogadom, amit mond, akkor mennyei béke és nyugalom lesz osztályrészem már a földön is. Dórotheosz mint fiatal szerzetes megijedt, mi lesz vele, mert nagy nyugalomban élt, ugyanakkor olvasta, hogy sok megpróbáltatáson át kell bemennünk Isten országába. Lelkiatyja pedig megnyugtatta: „Ne nyugtalankodj, nem te tehetsz róla. Mindenki, aki odaadja önmagát az atyáknak való engedelmességre, annak osztályrésze ez a gondtalanság és ez a nyugalom.” „Nektek még nincs tapasztalatotok erről a fontolgatás nélküli engedelmességről, s azt sem tudjátok, milyen nyugalom származik belőle” – írja Dórotheosz. Ha sok bennem a háborúság, az abból fakad, hogy: vagy küzdenem kell önmagam ellen, akaratom megtöréséért, a szenvedélyek gúzsba kötésével, vagy az ellenség háborgat – mindkét küzdelemben ki kell tartanom. Amikor ostrom alatt tart a gondolat, ez jó háborúskodás. Ha viszont beleegyeztem valamely rossz gondolatba, amely magával hozta a szenvedélyt (sértődöttséget, neheztelést, haragot), és ettől szenvedek, akkor résen kell lennem, hogy az alázat gyógymódját gyakoroljam. Beismerjem tévedésemet, és kérjem Isten segítségét a szabadulásért. Ez sem baj. Szent Terézia anyánk írja: „…adódnak kicsi dolgok (…) amiben nagyon is kipróbálhatjátok és megérthetitek, hogy urai vagytok-e szenvedélyeiteknek. És higgyetek nekem, nem az a kérdés, szerzetesi ruhát viselünk-e vagy sem, hanem hogy törekszünk-e az erények gyakorlására, és arra, hogy akaratunkat mindenben Istennek rendeljük alá (…) ne azt akarjuk, hogy Ő teljesítse a mi akaratunkat, hanem mi az Övét. És ha még nem jutottunk volna el idáig, akkor (…) alázatosság, mert ez a gyógyír sebeinkre. Mert ha ez igazán megvan, akkor, ha késik is, de eljön a felcser, aki maga Isten, hogy meggyógyítson bennünket.” (BV III/2/6.)

Az egyetlen baj, ha megátalkodom bűnömben, és kitartok amellett, hogy „igazam van”. Ekkor pedig vagy álalázatosságba menekülök, vagy futok a valódi alázat gyógymódja elől, ami nem más, mint a megalázkodás vagy megalázódás. Doszitheosz „kész volt mindent örömmel és hittel elfogadni, s szívesen engedelmeskedett mindenben.”

Dórotheosz gyakoroltatta vele az elengedés művészetét. Doszitheosznak köpenyre volt szüksége. Dórotheosz engedélyével varrt is a maga számára egy remek darabot, mire az atya megkérte, adja oda ennek és ennek a testvérnek. Ezt többször megismételtette vele. Doszitheosz „pedig elment, és lelkesen oda is adta a ruhát” és „sohasem szomorkodott vagy morgolódott”. Megtanulta elengedni még a szükséges dolgokat is. „…bármi jót hallott, azt nagy lelkesedéssel meg is tette.”

Azután Doszitheosz valakitől ajándékba kapott egy kést. Gondolta, milyen jó hasznát veszi majd a kórházban, Dórotheosz

 meg is engedte ezzel a kikötéssel: „Menj, tedd el a kést, s többé hozzá se érj!” A többi szolgálattevő használhatta a kést, de ő hozzá sem ért. „S nem mondta soha, hogy »miért csak egyedül rám vonatkozik, és a többiekre nem?«” „…örömmel megtett mindent, amit csak hallott.” Az atya rá akarta vezetni őt, hogy a dolgok, melyekhez ragaszkodunk, rabságba vetnek, mert bálvánnyá válhatnak, és gondolataink már nem Isten körül, hanem a szóban forgó tárgy körül forognak. – „»Ennyire tetszik neked ez a kés, Doszitheosz? Mit akarsz inkább, ennek a késnek a szolgája lenni, vagy pedig Isten szolgája lenni? Igen, Doszitheosz, tetszik neked ez a kés? Ragaszkodásod révén magadat ehhez a késhez kötöd? Nem szégyelled magad, hogy azt akarod, hogy ez a kés uralkodjon rajtad, s ne pedig Isten?« Ő pedig ezeket hallván, nem ellenkezett, hanem szemét lesütve csak hallgatott.” Mi pedig feleselünk a legkisebb dolog miatt is, amit kérnek tőlünk. Doszitheosz nem tusakodott, hogy ez már több a soknál, hasznos tárgy, szükség van rá és a többi, hanem megalázkodott és ezzel elismerte, hogy még tanulnia kell a lelki életben. A hasznosság, gyakorlatiasság fontos, de nem lehet az elsődleges szempont a szerzetes életében. Az első, hogy az engedelmességből alázatot tanuljak. Ez vonatkozik a mindenkori elöljáróra is. Adott esetben, amikor a közösség javát nem súlyosan érintő dologról van szó, amiért ő a felelős, akkor neki is le kell tudnia mondania akaratáról, és tenni, amit a közösség kér. Meg kell különböztetnie, mi a lényeges, és mi a járulékos. A lényeges ügyekben – meghallgatva a közösség tagjait – felelősséget vállalva döntenie kell (mert ő az egyszemélyű felelős, kivéve, amiben a szabályok másként rendelkeznek), de a járulékos dolgokban igenis le kell tudni mondania saját akaratáról. Így nem veszíti el szerzetesi belső habitusát, hogy miközben engedelmeskednek neki, ő maga se veszítse el az engedelmesség gyakorlására való készségét, ami a saját akaratról való lemondást jelenti. Szent Terézia anyánk még azoknak is ajánlja az engedelmesség gyakorlását, akik nem szerzetesek, de komolyan rá szeretnének lépni a belső ima útjára, vagyis állandó személyes kapcsolatban kívánnak élni Istennel: „…nagy hasznukra lenne (…), ha sokat fejlődnének az engedelmességre való készségben. És még ha nem is lennének szerzetesek, nagyszerű dolog lenne, ha volna, akihez fordulhatnának (…), hogy semmiben se a maguk akaratát kövessék, mert rendszerint ez az, amivel kárt okozunk magunknak.” (BV III/2/12.)

Doszitheosz „így haladt előre az engedelmességben, soha semmit sem tett önakaratból, s a ragaszkodás sem vezérelte soha, semmilyen dologban.” Ez a tanítványi lelkület, amely a szerzetest jellemzi. Súlyos betegségében is végezte szívében az imát: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön! Amikor már nem tudta mondani az imát, az öreg ezt mondta neki: „hagyd el az imát, csak tartsd emlékezetedben Istent, s úgy gondolj rá, mint aki ott áll előtted!” Istenre gondolni minden helyzetben lehetséges. Szellemi munka közben is, egy-egy pillanatra Őrá figyelni, aki a szívben mindig jelen van.

A szent öreg így bocsátotta el a fiatalon meghalt Doszitheoszt: „Menj hát békében, foglald el helyed a Szentháromságnál, és járj közben érettünk!” A többiek erre méltatlankodtak: „Tulajdonképpen mit vitt véghez Doszitheosz, vagy milyen kemény munkát végzett, hogy ilyet halljon?” Nem értették, hiszen a fiatal szerzetes nem böjtölt minden másnap (ahogy az szokás volt), nem kelt fel virrasztani az éjszakai zsolozsma előtt, sőt még az éjszakai zsolozsmáról is elkésett. Semmilyen aszketikus gyakorlatot nem végzett, sőt „amikor alkalma nyílt rá, beleevett a betegek levesébe, vagy megevett egy megmaradt halfejet, vagy valami hasonlót”. Tehát nemhogy semmi különöset nem tett, hanem a szokványos hibákba is beleesett. „Amikor tehát hallották, hogy milyen választ küldött az öreg egy olyan fiúnak, aki csak öt évet töltött el a monostorban, felháborodtak, mert nem tudták nem tudták, milyen is volt az ő fáradozása, nem tudták, hogy mindenben engedelmes volt, hogy soha semmit nem tett önakaratból, s nem ismerték feltétel nélküli engedelmességét.” Ez arra figyelmeztetet, hogy vigyázzunk az egymással kapcsolatos gondolatainkkal! Lehet, hogy úgy látom, van, aki közöttünk nem elég buzgó, ilyen vagy olyan emberi gyöngesége van, de nem ismerem az ő belső fáradozását, amiben nap mint nap verítékezik az üdvösség útján!  Szükséges az aszkézis (=akaratunk megtagadása mindenben), de ez csupán eszköz arra, hogy a felebaráti szeretetben és az alázatban növekedjem. Mindenkinek másban nehéz az aszkézis. Van, akinek nem probléma az evésben való mértéktartás, de ne nézze le azt, aki azzal küzd. Hiába küszködöm azonban külső dolgokkal, ha a testvér szeretetét, szolgálatát elhanyagolom, és ha nem tanulok alázatot a különféle alkalmakban, amelyeket Isten ad: a megalázódás helyzeteiben.

Szeretünk magasztos dolgokkal foglalkozni, amelyekben magunk előtt is úgy tűnhetünk föl, mint aki sok kegyelem birtokosa. Gyönyörű elmélkedéseket kreálunk magunknak, szép meglátásaink vannak az imában, amelyekben felüdülünk, de ez ne tévesszen meg! Igazi mércéje annak, hogy Isten útján járok-e, a felebaráti szeretetben való növekedés és a valódi alázat, amely a szív mélyén születik meg a saját akaratról való folyamatos lemondás által – Isten ajándékaként. Amikor Doszitheosz szép gondolataival ment Dórotheoszhoz, ő „nem akarta, hogy mindjárt ilyesmibe fogjon, hanem inkább úgy tartotta, jobb, ha előbb alázattal bástyázza körül magát.” Az alázat bástya, védelem önmagam, a világ és a kísértő ellen. Hálát kell adnom minden alkalomért, amikor kiderül, nem vagyok a szerzetesi élet csúcsán. Azonban ha ezt úgy teszem, hogy Isten irgalmára hivatkozva vállat rándítva megyek tovább, hiszen Isten éppen az ilyeneknek irgalmazz, nem azért jött, hogy az igazakat hívja, hanem a bűnösöket – ezzel átlépek a megalázódás alkalmain, így pedig Isten igéjét kijátszom a lelki fejlődéssel szemben. Ehelyett az üdvösség útja, ha a hibámat követő megalázódást befogadom, magamhoz ölelem benne a lélek pusztaságát, és őszinte bűnbánattal (nem keserűséggel, ami az önsajnálat jele) a feltámadt Úr lábához borulok úgy, hogy őszintén bocsánatot kérek attól, akit megbántottam, vagy akinek kárt okoztam. Így – az Úr kegyelméből – körül bástyázom magamat az alázattal: magamhoz ölelve a megalázódás alkalmait, egyszerű szívvel, őszinte bűnbánattal.

Doszitheosz „mindent hittel fogadott, ami a Mestertől jött… Amikor pedig egy rossz gondolattal kapcsolatban kérdezte a mestert, „a kapott választ olyan meggyőződéssel fogadta, s olyan gonddal tartotta meg, hogy ugyanaz a gondolat sohasem tért vissza hozzá újra.” Az engedelmességből fakadó alázat bevehetetlen bástya az ellenség számára.

„A testvérek (…) nem ismerték (Doszitheosz) csodálatos életmódját, s ezért zúgolódtak a szavak miatt, melyekkel az öreg meghalni engedte. Isten azonban ki akarta nyilvánítani a dicsőséget, amit szent engedelmessége miatt (neki) készített, s nyilvánvalóvá akarta tenni Dórotheosznak a lelkek megmentésére kapott kegyelmi ajándékát, aki bár maga is tanítvány volt, ilyen egyenesen és gyorsan tudta Istenhez vezetni tanítványát. (…) Erre dicsőítették Istent, s csodálkoztak, hogy miféle életből, micsoda korábbi életmódból érkezett közéjük, s lám, Isten a tökéletesség mekkora mértékére méltatta őt, méghozzá milyen rövid idő alatt. S mindezt azért, mert olyannyira kitartott az engedelmességben, s visszanyeste saját akaratát.”