Ruth Burrows: Ismeretlen szeretet

LEGÚJABB KÖNYVEINK, MELYEK A JEL KIADÓVAL KÖZÖS GONDOZÁSBAN JELENTEK MEG (2.)

AJÁNLÁS

Ki az Isten? Milyen az Isten? Hogyan lehet vele személyes kapcsolatba lépni? Mit kell tennünk és mit kell elengednünk benső életünkben? – Ezekre a kérdésekre megtaláljuk a konkrét választ a Szentírásban.

„Nyakamba borult és megcsókolt” – a tékozló fiú példabeszédében olvasott isteni Atya szerető gesztusa jelentette Ruth nővérnek az ismeretlen szeretet megtapasztalását, amely az erő és a vigasztalás forrása. Isten szeretete ismeretlen szeretet az ember számára, mert – a földi viszonylatban szokatlanul – teljesen ingyenes, semmit nem kell tennünk, hogy kiérdemeljük, egyedül csak nyitott szívvel befogadnunk. Amint eltölt bennünket ez az ismeretlen szeretet, szembesülünk önmagunkkal, amely fájdalmas tapasztalat: Nem olyan vagyok, amilyen szeretnék lenni. Az ember kicsiny, gyönge, törékeny, csetlik-botlik az igazság útján, és ha elfogadja a gyermekléttel járó sajátságokat, s szerető Atyjának karjaiba veti magát, megszabadul az ún. én-görcstől –  amint Ruth nővér nevezi –, amelyben a kapott vagy magunk által kialakított elvárásoknak akarunk megfelelni, ahelyett hogy elfogadnánk és viszonoznánk Isten szeretetét. Kicsik és gyöngék vagyunk, s Isten nem ennek ellenére szeret bennünket, hanem éppen ezért. Belénk árasztja szeretetét, és lassanként átalakít, hogy ne teljesítményben gondolkodjunk, hanem az Istenbe vetett bizalom útján járjunk, ami végül is az ún. kis út, amelyen a Kármel nagy szentje, Lisieux-i Szent Teréz is járt. Ez nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel várjuk a kegyelmet, hanem nyitott szívvel elfogadva életünk nehéz történéseit is, amelyen legtöbbször nem tudunk változtatni, mert nem rajtunk múlik – mint a csetlő-botló kisgyermek, aki újra meg újra föláll eleséséből, sokadszorra is nekirugaszkodunk a szeretet cselekedeteinek, egészen Őrá bízva magunkat. Hiszen Istennek nem a műveinkre van szüksége, hanem a szeretetünkre (Kis Szent Teréz).

Ruth nővér kármelita szerzetes. A Kármel életének középpontjában: az Istennel való szeretetkapcsolat áll. Ebben a lényegre redukált életben óhatatlanul is szembesülünk azzal, hogy nem tudunk megfelelni a magunk által fölállított mércének, melyről sokszor azt gondoljuk, Isten kéri tőlünk, pedig esetleg mi magunk állunk mögötte. A benső élet alapvető tapasztalata: saját elégtelenségem. Hiába döntöm el például, hogy mostantól fogva, mint szerzetes, engedelmes leszek, és akadékoskodás nélkül az első szóra megteszem, amit kérnek tőlem, rövid időn belül belátom, hogy nem megy. Kevés az akarati döntés, mert képtelen vagyok kivitelezni. S természetesen sok mással is így vagyok. Ha ezt látva elkeseredem és a „minden mindegy” magatartást választom, nem értettem meg az isteni leckét: Szép az elhatározás, de természetes, hogy nem tudod végrehajtani, és én így szeretlek, ahogy vagy. Nem kell magasugrónak lenned, s átugornod az általad fölállított akadályt, hogy kiérdemeld szeretetemet, amely ingyenes. Ha elfogadod gyöngeségedet, és egészen rám bízod magad, akkor megtapasztalod a szeretet erejét. Nem kell mást tenned, mint kidobni az evezőt csónakodból, és engedni, hogy vigyen az élő víz oda, ahova akar. Elfogadni mindent, ami jön, úgy a belső életben, mint a külsőben, és teljesen ráhagyatkozni az isteni Gondviselésre – ez a harmonikus élet titka, amelyben – az önmagammal e téren vívott küzdelem után – szinte zavartalan a belső béke. Sok nehézség van továbbra is, de ezek olyanok, mint a kövek, amelyeken járunk: rálépünk, és megyünk tovább, pusztán előkészítik a következő lépést. A küzdelemben elengedek minden biztosítékot, mellyel kézben akarom tartani életem minden egyes részletét, amelyben – bár nem tudatosan – de én állok a középpontban. „Nem olyan világosságot kértem, ami nekem tetszett volna, hanem csakis olyat, amilyet Ő szánt nekem” – írja Ruth nővér. „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” (Mt 18,3) – mondja az Úr. Ha nem bízom az Úrban úgy, mint egy gyermek az édesapjában, ha nem merek önfeledten nevetni, amikor fölkap és a levegőbe dob, mert félek, hogy nem tart fenn, és összezúzom magam, akkor még sokat kell küzdenem önmagammal. Ez a küzdelem addig tart, ameddig nem tudom magamat a gyermek feltétlen bizalmával a mennyei Atyára bízni. – Átengedem magamat és szeretteimet Neked, a te ismeretlen szeretetednek, és a remény ellenére remélek. – A bizalom útja az egyetlen út mindenki számára, akár pap vagy szerzetes, akár világban élő, házas vagy egyedülálló. Ez a megkezdett örök élet, vagyis időtlen élet abban a szeretetben, aki Isten maga.

„Így küzdöttem, botladoztam éveken át, anélkül, hogy bármilyen eredményt éreztem volna, vagy tudtam volna, hogy közelebb jutottam Istenhez, egyszóval minden érzelmi megerősítés nélkül” – olvassuk Ruth nővér vallomását. A próbatétel, hogy vakon kell bízni, a hit sötétségében járni, hogy a Világosságot fölismerhessem. Ez azt jelenti, hogy minden érzékelhető bizonyosság nélkül kell ráhagyatkoznom. A csónakom, amelyben önként megváltam az evezőktől, melyekkel irányíthatnám, halad a folyón, hol gyorsabban, hol lassabban. Nem látok a távolba, milyen akadályok kerülnek útjába, de tudom, hogy Kormányosom biztos kikötőbe visz.

„Bár érzékelhetően nem tapasztaltam meg a Jézussal való kapcsolatot, hittem benne. Úgy döntöttem, a végsőkig komolyan veszem ígéretét: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” „Úgy döntöttem” – írja Ruth nővér. Másutt jelzővel is illeti: konok döntés a hit mellett, ami képessé tette, hogy mindenek ellenére tovább haladjon. Eltökélt, szilárd elhatározás ez, melyet Szent Terézia anyánk, mint az egyik legfontosabb lényegi elemet jelöl meg a belső élet útján. Jöjjön, aminek jönnie kell, történjen, ami történik, szenvedjük el, amit el kell szenvednünk, mondjon ránk rosszat bárki; akár eljutok odáig, akár meghalok az úton vagy elfogy az erőm a megpróbáltatásokhoz, akár dőljön össze az egész világ… (Avilai Szent Teréz) Vagyis nem veszítem kedvemet, ha én magam nem is látok előrehaladást, vagy ha úgy érzem, visszafelé megyek. Hinnem, bíznom kell, hogy Isten vezet. Minden nap szánok rá időt, hogy csak Vele legyek, és elfogadok mindent az életemben, ami jön. A félelmet a szeretettel űzöm el. Ha támadnak az ellenséges gondolatok, mindjárt elkezdem dicsőíteni Istent, hálát adni jóságáért és kezébe ajánlani magamat meg szeretetteimet. Azután jöjjön, aminek jönnie kell.

„Mégis (…) volt bennem valami titkos bölcsesség, amely arra tanított, hogy ember voltom valóságát tapasztalom meg, azt, hogy ember vagyok, nem Isten, és hogy valóban az abszolút Isten, nem emberi bálványok hatása alatt élek” – vallja Ruth nővér. Eleséseim és fölkeléseim, vagyis emberi mivoltom megtapasztalása a bizonyíték arra, hogy nem illúzióban, hanem a realitásban élek. Az isteni dolgok valóságát élem meg ebben a tapasztalatban, és nem valami érzékelhető, édes vigasztalást. Fontos, hogy elfogadjam ezt a biztosítékot, és ne a jó érzéseket hajhásszam, vadásszam az imában, hanem merjek a valóságban élni a maga szárazságában.

A Kármel az élet realitása: fény és árnyék. Mindennel megküzdünk, amivel a világban élők küzdenek. Ha nem így lenne, nem tudnánk betölteni az Isten által ránk bízott feladatot: az Ő szemével látni és az Ő fegyvereivel küzdeni a jóért, a zászlóvivő bizalmával venni részt a harcban és állni testvéreink mellé, akik az élet különböző területein küzdenek. A mi küzdőterünk a saját szívünk, ahol megtalálható mindaz a jó és rossz, amely kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. A szívünkben küzdjük meg a világban lévő ellenállhatatlannak tűnő viharokat. Ha pedig „igazi kármelitaként élünk – írja Ruth nővér – tudjuk, hogy nagyon is felelősek vagyunk a világért. Szinte a csontjainkban tapasztaljuk meg, mit jelent embernek lenni egy bukott világban. A Kármel az alapokra egyszerűsíti az életet.”

A szembesülés valódi önmagammal: kegyelem. Ha nem keresek kibúvókat, enyhítő körülményeket, hanem elfogadom a pőre valóságot, sértődés és mentegetődzés nélkül, akkor szárnyakat ad a lelki életben, mert megtisztít a helytelen önszeretettől, s abbahagyom végre a külső és belső „imidzs”-építést. „A magunk szentségét akarjuk. Megértettem – olvassuk a könyvben –, hogy Istennek – szeretetében – le kell rombolnia ezt az önkeresést, és boldogságunk azon múlik, mennyire engedjük ezt neki.”

„Noha a hétköznapi életben is számtalan lehetőségünk nyílik rá, hogy szembesüljünk korlátainkkal és erkölcsi hibáinkkal, különösen az imában válnak ezek nyilvánvalóvá. Az ima, amire gondolok, nem aktív. Egy bizonyos időt kizárólag Istennek szentelünk. Azon alapul, hogy hiszünk Isten szerető jelenlétében és vágyában, hogy egészen a miénk legyen. Esedezés, vágy, hogy ránk tekintsen gyöngéd irgalmával, azzal a tekintettel, amely kiéget belőlünk minden tisztátalanságot, és belénk ülteti, amit Ő kíván. Kármelitaként az imádság az életünk. Az Egyházért és a világért végzett imádság a fő feladatunk. Nincs semmi másunk!” – írja.

Ruth nővér rámutat arra is, hogy belső életünkben első helyen Isten szeretetének kell állnia, vagyis az első parancs a legfontosabb: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” (Mk 12,31) Ha nem így van, akkor minden egyéb jócselekedetünk hátterében rejtett önzésünk húzódhat meg.

„Nem kell aggódnunk erőfeszítéseink eredménye miatt, legyen az siker vagy kudarc. Tetteink a bennünk élő és cselekvő Krisztus tettei lesznek. Ha szilárdan hisszük, hogy ki Isten, mit tett értünk, és milyen gazdagságot adott nekünk, bármilyen vihar tombol is körülöttünk, képesek leszünk egyenesen, emelt fővel állni” – írja Ruth nővér.

Buzdít bennünket, hogy törekedjünk megismerni az Urat a belső imában, a Szentírás tanulmányozásával és elmélkedésével. A hitünk misztérium. Sok mindenre nem tudjuk a választ. Miért éppen szenvedéssel váltott meg minket Isten Krisztusban? Erre a kérdésre sem tudunk egyértelmű választ adni. „Elég annyi, hogy Isten szeretetében így látta jónak” – írja. Az Istenről való gondolkodás és beszéd mégsem hiábavaló, mert minél több időt töltünk Vele, annál inkább ráérzünk arra a szeretetre, aki maga Isten.

„A bárány végképp eltévedt – olvassuk Ruth nővér könyvében. – Nem tud visszatalálni a nyájhoz, tehetetlenül fekszik a pusztában. A pásztor keresésére indul, és sok szenvedés árán megtalálja. A bárány túl vak, túl erőtlen ahhoz, hogy kövesse a pásztort. Nem is kell neki. Szerencsére a pásztor fölveszi fáradt, sebes vállára, és nagy örömmel hazaviszi. Isten magára vette megváltásunk minden terhét.” Ma sem találunk jobb kifejező eszközt a titok megközelítésére, mint a képes beszédet. Izajás próféta pásztora a mi Jó Pásztorunk, a mi szerető Istenünk, aki mindent jól tesz.

„Felfogunk valamit abból, hogy ez mit jelent számunkra? – kérdezi Ruth nővér. – Isten mindent megtett helyettünk. Nem kell kutatnunk, hogyan vezekeljünk, hogy engeszteljünk bűneinkért, hogyan igazuljunk meg és legyünk kedvesek Isten előtt. Magunktól egyetlen lépést sem tudunk tenni Isten felé. Ő kitárta felénk karját. Mindig is tárt karokkal várt, de mi vakok, makacsok és gyöngék voltunk. Elküldte igéjét, hogy meggyógyítson: Jézus, az isteni Ige eljött hozzánk, szolgánk, pásztorunk, megmentőnk lett, hogy visszavigyen Atyja szívébe. Jöjjetek, örüljetek Mesteretekkel!”

Ha egzisztenciálisan átéljük az isteni ingyenes szeretetet, abban Teremtőnk valóságával találkozunk, aki irgalmas, könyörülő és jóságos. Ekkor többé már nem elvont fogalom lesz számunkra, hanem maga az Élet, aki megajándékoz önmagával, és akit mi is tovább ajándékozhatunk az Ő végtelen kegyelméből.

Sarutlan Kármelita Nővérek Rendje

Kis Szent Teréz Kolostor

Marosszentgyörgy

MEGRENDELHETŐ:

Magyarországon: www.prosperod.hu

Külföldön: www.bookline.hu