SOHA EL NEM MÚLÓ ÜNNEP (Dr. Puskás Attila homíliája húsvét vigíliáján)

Hangosfilm

„Ünneped soha ne érjen véget!” Gyakran eszembe jutnak ezek a szavak, melyeket lelkiatyámtól hallottam. Névnap, születésnap, házassági évforduló alkalmából, miután mások már kifejezték jókívánságaikat – „Sok boldogságot! Isten éltessen sokáig! Isten tartson erőben, egészségben számos éven át!” – Gyula atya a legszebb jókívánságot mondta ki. Merészen a legtöbbet kívánta: soha véget nem érő ünnepet. Ünnepet nemcsak sokáig, számos éven át, hanem mindörökre megmaradót. Igen, ez az a titkos jókívánság, amely az emberi szív mélyéből kikívánkozik, de amit sokszor nincs kellő bátorságunk kimondani: ünneped soha ne érjen véget, mert, ami igazi ünnep, az méltó a megmaradásra, méltó az örökkévalóságra. Talán azért félünk kimondani, s azért érjük be kevesebbel – éltessen erőben, egészségben sokáig, számos éven át –, mert túlzónak hat a „soha”. Attól tartunk, hogy egy ilyen jókívánságnak nincsen meg a fedezete, s mihelyt kimondjuk, rögtön szembesülünk is képtelenségével. A kijózanító szembesülés aztán elszomorít vagy nevetségessé tesz önmagunk előtt. Pedig hát mit is kívánhatna ennél szebbet és fontosabbat, igazán lényegeset az ember, minthogy akit szeret, annak az ünnepe soha ne érjen véget. Aki ilyet mond a másiknak, az valójában örök életet kíván neki. S ez már nem is csak jókívánság, hanem igazi áldásmondás, a legnagyobb jót kérő mondás – benedictio –, az el nem múló ünnep kérése attól, aki azt meg is tudja adni, az Örökkévalótól. Amire nincs emberi fedezet, de titkos és félénk vágy igen, azt áldáskérő imaként kívánhatjuk annak, akit szeretünk.

            „Ünnepetek soha ne érjen véget!” – szoktam kívánni és áldásként kérni azoknak, akik házasságot kötnek. S ők, a pár ennek az áldó jókívánságnak értelmét a szívükkel pontosan értik. Valamit átélnek abból a csodából, hogy az ünnep pillanatában az idő érintkezik az örökkévalósággal, az idő megnyílik az örökre, s az örök belép az időbe. Néhány csupasz tőmondatba – „Igen. Ígérem. Elfogadom.” –, s a stólával átkötött összefonódott kezek nagyon egyszerű jelébe belesűrítik múltjukat, jelenüket, jövőjüket, egész önmagukat, s együtt átadják közös életüket Isten kezébe. S közben átélik, hogy pontosan ezeknek a szavaknak kimondására és valóra váltására születtek, arra, hogy szeretetből és szabadon odaadják magukat a másiknak, elfogadják egymást, végérvényes szövetséget kössenek egymással és Istennel. Az ünnepi pillanatban találkoznak a szavak, összeérnek a kezek, Istenhez emelkednek a szívek. Az ünnep csodája, fénye és öröme, hogy megszületik a végérvényes az időben. A percek, órák, napok, évek szüntelen változó egymásutánjában a feltétlen „igen” erejében megszületik valami maradandó, ami átfogja az időt, de éppen ezért túl is mutat rajta. Az időben szabadon megérlelt feltétlen döntésükkel és felelősségvállalásukkal közösen megnyílnak a Feltétlen felé, megsejtik azt, ami Örök, s vágy ébred bennük az Örök után. Szívük ki nem mondott érzésével kívánják: „Ünnepünk soha ne érjen véget”. Ugyanígy, az ünnep csodája, fénye és öröme, az időt egybefogó, s azon túl mutató kairosz, az idő és örökkévaló érintkezése, amikor a szentelendő kimondja az egyszerű mondatot – „Akarom, Isten segítségével” –, s arcra borulva végérvényesen átadja magát Krisztusnak, aki szolgálatára hívta. S örül, hogy már nem önmagáé, hanem Krisztusé, testvérei szolgálatára, mindörökre. S legfőképpen az ünnepek ünnepe, az Eucharisztia: titokzatos egyidejűség Krisztussal, az Örökkévaló megjelenése az időben, az időben élők találkozása az Örökkévalóval. Ünnep, amely már most részesedik a mennyei liturgiában és beletorkoll majd az örök Ünnepbe.

            S igazi ünnep minden egyes rátalálásunk az igazságra. Amikor hosszas keresgélés után végre találkozunk azzal, ami nagyobb nálunk, végső mérceként és létezésünk átfogó értelmeként feltárul. Ujjongunk a feltáruló igazságnak, s örökre meg akarunk maradni nála. S igazi ünnep minden önzetlen szeretetgesztus, a legapróbb is – egy szelíd mosoly, kedves szó, bátorító kézfogás, lázas homlokot hűsítő kéz –, mert a semmi másból le nem vezethető ingyenességből fakad. Örömünnep az, ha valaki örömét találja bennünk, vagy mi megörvendeztethetünk önmagunkkal másokat. Különösen nagy ünnep az, a feltétlen jóság ünnepe, amikor valaki jóval viszonozza a rosszat, s megbocsát az ellene vétőnek. S ki ne ismerné azt az ünnepi pillanatot, amikor lelkünk rezonál a megjelenő szépre – a tengerből felkelő Nap mindent beborító fénysugara, Bach zenéje, Pilinszky verse, Szophoklész drámája, Caravaggio festménye lenyűgözi –, s miközben gyönyörködve elidőzik nála, felül is emelkedik az időn, úgy érzi, érinti az örökkévalóságot. Minden ünneppé válik, ahol a feltétlen igazság, jóság, szépség, szeretet feltárul, nekünk adja magát és örömmel tölt el. Az igaz, a jó, a szép, a szeretet ünnepi tapasztalata egészleges: mozgósítja és harmonizálja minden képességünket, túllendít önmagunkon, ugyanakkor teljesebb önazonossággal ajándékoz meg, egyszerre vagyunk benne befogadók és kreatívak. Minden ilyen tapasztalatban a feltétlennel együtt felsejlik az örökkévaló, az örök egyszer csak megjelenik az időben, s vágyat ébreszt a pillanatszerűen átélt feltétlen teljesség örök megmaradására. Minél intenzívebb a tapasztalat, annál erősebb a vágy. Ahol igazi ünnep van, ott szívből kívánjuk magunknak és másoknak: „Bárcsak ünnepünk soha ne érne véget”.

            Vajon hihetünk-e ezeknek az ünnepi tapasztalatoknak? S rábízhatjuk-e magunkat az ilyen tapasztalatokból fakadó vágyakra? A halál végül nem cáfol-e rájuk? Lehet-e biztos tartóoszlopa az örök után sóvárgó vágynak? Az óhajtó módban megfogalmazott emberi vágy szilárd reménnyé akkor válik, ha alapja nem a gyönge ember, hanem az erős Isten. Az ember sem önmagának, sem másnak nem ígérhet és nem adhat örök életet. Az örök élet reménye egyedül magában Istenben gyökerezhet, egyedül az ő ígéretén nyugodhat. Isten „jó reménységgel ajándékozott meg” bennünket (2Tessz 2,16) – hirdeti Szent Pál. Az apostol Krisztust nevezi a mi reménységünknek (1Tim 1,1). Krisztus húsvétjában, Jézusnak a halálból való feltámadásában kaptuk meg Istentől a nagy ígéretet, az Istennél végső célba érés, az abszolút jövő, az örök élet ígéretét. A halálból föltámadt Krisztusról mondja Hitvalló Maximosz: Íme, a teremtés értelme! A föltámadt Krisztus kezeskedik emberi létezésünk, de az egész teremtett világ létének végső értelméért is. Kezeskedik a teremtő Istentől szívünkbe oltott kitörölhetetlen vágyak – a feltétlen igazság, jóság, szeretet, szépség, igazságosság, boldog örök élet utáni szomj – hitelre méltóságáért. Kezeskedik az Igazság, a Jóság és a Szeretet végső győzelméért. Kezeskedik azért, hogy az igaz, a jó, a szép, a szeretet pillanatszerűen, töredékesen átélt ünnepi tapasztalatában valóban az Örök jelenik meg, s ami töredékes tapasztalat volt, az örökre beteljesedhet. A föltámadt Krisztus Isten nekünk ajándékozott nagy ígérete, hogy az ünnep, ami itt elkezdődik, a nagy és örök Ünnepben folytatódhat, s jókívánságunk – „Ünneped soha ne érjen véget!” – biztos reménnyel kimondott áldáskérés lehet.

            „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9) – írja Szent Pál. Az Istentől nekünk készített örök élet, a boldog Isten (1Tim 1,11) velünk megosztott élete felülmúl minden emberi várakozást és elképzelést, mindazt, amit megérdemelhetünk és kívánhatunk. De aztán azt is hozzá teszi az apostol: „Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által” (1Kor 2,10). Igen, feltárta, mert Jézusban az élet, Isten örök és boldog élete megjelent közöttünk. Erről tanúskodik János: „Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk” (1Jn 1,2). Az örök élet az örök Isten boldog élete, a végtelen szeretet és ismeret élete, az Atyától öröktől áradó, a Fiúban teljességgel kinyilvánult (Jn 1,4) és az éltető Lélek által nekünk közölt élet. Az örök szeretet sodrása. Az Atyáé, aki mindenható szeretetében fenntartások nélkül mindent tud és akar ajándékozni, egész isteni életét. A Fiúé, aki eucharisztikus szeretetében mindent hálásan fogad az Atyától, mindent önmagával viszonoz az Atyának, és az Atyával együtt ajándékozza isteni életét. A Léleké, aki az Atya és a Fiú kölcsönös és túláradó szeretetének örök gyümölcseként a mindig túláradó isteni szeretet közlője, az isteni élettel éltető Lélek. A nekünk megígért örök élet részesedés a Szentháromság örök és boldog életében, bevonódás a hármas isteni szeretet boldogító sodrásába. A Fiú azért jött, hogy nekünk osztályrészünk legyen ez az isteni élet, hogy nekünk életünk legyen, és bőségben legyen. A szeretet és igazság Lelke azért árad a szívünkbe, hogy belénk oltsa ezt az isteni életet. Jézus bensejéből, fiúi szeretettől áthatott és a kereszten megnyitott oldalából élő víz folyói fakadnak (Jn 7,37-39; 19,33-37), mert a Lélek belénk árasztja a mindvégig elmenő isteni szeretet mélységeinek megismerését és erejét. S valóra válik Ezekiel nagyszerű látomása a templom oldalából felfakadó vízről (Ez 47,1-12), mely hatalmas folyammá dagadva burjánzó életet visz a sivatagba és még a Holt-tenger vizét is élővé teszi. Jézusban beteljesedett ez a prófétai vízió az örök életről, Isten boldog életéről, mely igazságának és szeretetének sodró lendületével árad és megelevenít mindent. Részesedésünk a Szentháromság boldog életében, örök életünk már itt elkezdődik a földön. Aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia, annak örök élete van (Jn 6,47; 11,25; 20,31). Aki rábízza magát Jézus igazságára, s így megismeri az Atyát, annak örök élete van (Jn 17,3). Aki a Jézustól tanult szeretetben él, az már átment a halálból az életbe (Jn 5,24). Aki a mindvégig elmenő szeretetének szentségével, az élet kenyerével táplálkozva követi Jézust, annak örök élete van (Jn 6,51.54). Életünk megkezdett örök élet. Családunk, keresztény közösségünk, egyházunk otthona, megszentelt tere kell, hogy legyen ennek a teljesebb, örökre megmaradó életnek. Az isteni életet befogadó nagyobb hitnek, szilárdabb reménynek, erősebb szeretetnek. Ami itt és most kezdődik, az teljesedik be. A befogadott, megújító és termékeny isteni élet átível a halál határán, a túlpartra visz bennünket. A földi életet a halál nem mondatvégi pontként határolja, hanem kettőspontként szegélyezi, jelezve, hogy most következik a kiemelt mondatrész, mely egyszerre folytatás, lényegi összefoglalás és levezethetetlen újdonság.

            Ahol megjelenik az örök isteni élet, ahol Jézus jelen van és cselekszik a Lélek erejében, az Atyát megdicsőítve, ott igazi ünnep van. Nem véletlen, hogy János evangéliuma szerint Jézus egész nyilvános működését két ünnep keretezi, a kánai menyegző és az utolsó vacsorán elővételezett pászka. Jézus a fiatal pár örömünnepén úgy van jelen, mint aki csodájával megmenti az ember örömét és ünnepét, melyet az elmúlás fenyeget. A jobb borról gondoskodva kinyilvánítja, hogy ő az igazi Vőlegény, aki az új és örök szeretetszövetség megkötésének menyegzői örömünnepére hívja az embert. Majd az utolsóvacsorán el is költi tanítványaival a menyegzői lakomát, amikor a szeretetében mindvégig elmenő Vőlegény másnapi áldozatát elővételezve saját testének és vérének újszövetségi ételét és italát, az örök élet kenyerét és borát adja. S e két végpont között ívelő küldetését az ünnepek rendje tagolja: a nagy ünnepekre zarándokol Jeruzsálembe, hogy új és beteljesedett értelmet adjon az ószövetségi ünnepeknek, a benne megjelent isteni élet újdonságával és örömével megtöltve azokat. Ám a szinoptikusok is erről tanúskodnak. Jézus első nyilvános föllépésekor a Názáreti zsinagógában ünnepélyesen meghirdeti a nagy Jóbel-évet, Isten kegyelmi esztendejének elérkeztét (Lk 4,18-19), a megbocsátás, az irgalom, az elengedés, az igazságos rend helyreállításának kairoszát. Jézus egész tanítása az ünnepre meghívó örömhír, szabadító, gyógyító, megbocsátó tevékenysége az ünnep folyamatos valóra váltása. Példabeszédeivel örömre hív, lakomára, menyegzőre, a Vőlegény ünnepére. Isten megteríti asztalát, asztalközösséget kínál, örömünnepet tart, saját örömében részesíti az embert. Isten országa részvétel Isten örömében, együtt ünneplés Istennel.

            Ahol Isten uralkodik, ahol az isteni élet megjelenik, ott ünnep van, mert Isten örök uralma és Isten örök élete örök Ünnep. Az „éppoly régi, mint örökkön új Szépség”[1], az örök Szeretet örömünnepe. A mennyben örök ünnep van. Nemcsak az angyalok és a célba jutott üdvözültek megszámlálhatatlan serege ünnepel (Jel 5,11-14; 7,9-10), hanem az örök ünnepi liturgia magának a Szentháromságnak örök ünnepe, melynek örömébe bebocsáttatnak a teremtmények. Az isteni Másik nagyságára újra és újra rácsodálkozó, az isteni Másikban gyönyörködő, szeretetének misztériumával betelni nem tudó szüntelen ujjongás; az isteni Másik örvendező megdicsőítésének örök eseménye Atya, Fiú és Szentlélek örök isteni életében. Ennek az örök mennyei ünnepnek, a Szentháromság örök és boldog életének lehetünk részesei már most, és soha el nem múlóan, mert közösségünk van az Atyával a Fiú által a Szentlélekben (1Jn 1,3). Amikor megérkezünk az atyai házba és letelepszünk a mennyei lakoma roppant nagy asztalánál, hogy együtt örvendezzünk Istennel és egymással, velünk együtt haza érkeznek, forrásukhoz és céljukhoz találnak földi ünneptöredékeink.

Ezt az ünnepet, az örök életet, Isten örök örömében való el nem múló részesedést kívánjuk egymásnak, amikor áldásként mondjuk: „Ünneped soha ne érjen véget!”