"Szent Teréz válaszol - Hogyan imádkozzunk? 3."

Ima. – Vajon kinek mit jelent? – Szóban elmondott vagy énekelt, kötött vagy kötetlen imát? Gondolatokat Istenről? Szavak nélküli dicsőítést a lélegzés ritmusában? Jelenlétet annak számára, Aki van? – Minden ima, ami személyes kapcsolatba hoz Istennel. Befelé figyelünk és megszólítjuk Őt, aki már réges-régen a nevünkön szólított, amikor létbe hívott. Az Övéi vagyunk (vö. Iz 43,1). Szeretnénk odabent élni Nála, Aki bennünk lakozik. Hogyan tegyük?

Erre ad választ Szent Teréz A belső várkastély című művében.

„Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). A látható világ szépsége Teremtőjét tükrözi, s benne a legjobban az ember, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett (vö. Ter 1,26). A látható valóságot azonban, mely véges, messze felülmúlja az ember bensőjében rejlő láthatatlan valóság a maga végtelenségével. Létezésünk pillanatától fogva bennünk lakozik a Szentháromság egy Isten, aki Atya, Fiú, Szentlélek, és mi „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Véges földi létünkben a Végtelenre vagyunk irányítva. Ahhoz, hogy ez személyes tapasztalatunkká válhasson, be kell lépnünk önmagunkba a valódi imádság kapuján át; abba a belső világba, melyben Ő bennünk rejtőzik. – „Valóban, rejtőző Isten vagy te…” (Iz 45,15) – elrejtőzik a szívünk mélyén, mintegy visszahúzódik, és engedi, hogy rátaláljunk, ha keresésére indulunk.

Szent Teréz egy csodálatos várkastélyhoz hasonlítja az ember bensőjét, amelyben sok lakás és szoba van, s amelynek közepén lakik a Király, aki megalkotta ezt a várkastélyt. Szentünk minden erejével azon van, hogy meggyőzzön bennünket: ne csupán kívül éljünk, az anyagi világban, hanem elszántan vegyük a bátorságot, és lépjünk be belső várkastélyunkba, ahol maga Isten vár, hogy találkozzunk Vele.

Szent Teréz elsősorban a kegyelem állapotában élőkhöz szól, akik rendszeresen táplálkoznak az Egyház szentségeiből. Beljebb szeretné vezetni őket Krisztus misztériumába azáltal, hogy az imát és az életet egységben szemlélve, egy sajátos utat tár föl előttük a személyes istenkapcsolatra. Minőségi keresztény életre hív, amelyben beengedjük Istent életünk minden területére. Így mindaz, ami velünk és bennünk történik, tudatosítja: értelme és célja van a látszólag értelmetlen történéseknek is, mert Isten kezében tart, vezet és formál, ha engedjük. Egyszerű nyelvezettel írja le a benső élet fokozatos útját, melyen valóban találkozhatunk a szívünkben az egy igaz Istennel, aki az őt szeretőknek kinyilatkoztatja magát (vö. Jn 14,21). Szentünk folyamatosan hangsúlyozza az emberi erőfeszítés fontosságát a kegyelem segítsége mellett: a mi részünket is hozzá kell tennünk belső átalakulásunkhoz. Mindannyiunk számára lehetséges az a belső út, amelyről A belső várkastélyban olvasunk, bármilyen életállapotban, hivatásban élünk. Meg vagyunk hívva a személyes istenkapcsolatra, amelyet Szent Teréz egy mély barátsághoz hasonlít.

Ám mindnyájunknak más és más ösvény vezet a Célhoz. Személyre szabottan kapjuk a kegyelmeket, és meglátogathat az Úr olyannal is, amelyben Szent Teréznek nem volt része. S fordítva is igaz: nem kell feltétlenül azokra a kegyelmekre várnunk, amelyek ő kapott. A benső zarándokút főbb állomásai és jellemzői azonban közösek, az eszközök is azok, melyek segítségével egészen biztosan jó úton járunk.

Buzdít bennünket, hogy akarjuk a szemlélődést, mint Istennek olyan ajándékát, mely által növekszik bennünk a szeretet Őiránta és felebarátaink iránt. Akarjuk ezt a szemlélődést, melyben tapasztalható módon éljük meg az egyesülést a Szentháromság egy Istennel. Ha a kegyelem állapotában vagyunk, akkor egyesülten élünk Vele, a szemlélődésben ugyanakkor egzisztenciális tapasztalattá válik ez a tény, és egészen személyes lesz az Istennel való kapcsolatunk. Ám figyelmeztet bennünket Szent Teréz, hogy ne törekedjünk a szemlélődésre, vagyis ne akarjuk azt kikényszeríteni az Úrtól, hanem tegyük meg, ami rajtunk áll, és a többit bízzuk Őrá. Éljük a szemlélődés előfeltételeit: a szív tisztaságát, az Isten- és a felebaráti szeretetet, valamint mindazt, amit az első három lelki lakásban jó tanácsként olvasunk. Ennyit tehetünk mi a kegyelemre támaszkodva a szemlélődésért.

Az ima célja azonban nem az, hogy szemlélődőkké váljunk, hanem hogy önzetlen szeretetből legyünk együtt Istennel, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Ha az imádkozó teljesen Őrá hagyatkozik, és elfogadja, amit kap, vagy nem kap, akkor jó úton jár. Krisztust akarjuk követni, „aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet” (Zsid 12,2). Szent Teréz számára nincs nagyobb egyesülés Istennel, mint ha megegyezik akaratunk az Övével. Éljünk a hitben, és ne akarjunk különleges lelki élményekben részesülni! Ha valakinek megadatik ilyen, adjon hálát érte, de semmiképpen se kérje, mert nem tudja, mit kér – írja Szentünk (BV 2.8). Az a veszély is fennállhat, hogy önmagát keresi az imában, és már nem Istenre irányul, hanem saját magára, oly módon is, hogy az ajándékokra összpontosít, melyeket kapni szeretne. A valódi imában megtanulunk önzetlenül szeretni, amikor már a Másik lesz a fontos, és Neki akarunk örömet szerezni, azt nézve, mit szeretne Ő.

…gondoljuk el lelkünket úgy, mint egy egyetlen gyémántból vagy igen tiszta kristályból készült várkastélyt, amelyben sok szoba van, amint az égben is sok lakás van. Mert ha jól meggondoljuk, nővéreim, nem más az igaz lelke, mint egy paradicsom[kert], amelyben Ő – mint mondja – gyönyörűségét találja (BV 1.1.1). – Édeni állapot uralkodik tehát az ember bensőjében ott, ahol az Úr lakozik.

A kérdés: vállaljuk-e azt a belső zarándokutat, amely elvezet Őhozzá? Ne számítsunk könnyű terepre, mert „Szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre vezet” (Mt 7,14). Ám nem leszünk egyedül ezen az úton, mert Krisztus – már az első lépésnél – csatlakozik hozzánk. Ha mi erőfeszítést teszünk a kegyelemre támaszkodva, akkor Ő belénk önti erejét, és kapunk Tőle minden napra annyi eledelt, amennyire szükségünk van, hogy ennek az ételnek erejéből bejárhassuk az Utat, aki Ő maga (vö. Jn 14,6).

Szent Teréz hét lakást különböztet meg belső várkastélyunkban. A hetedikben lakik a Király, és ez a lakás középen helyezkedik el, mert Ő a középpont. Körötte, alul, felül, oldalt található a többi lakás, számtalan szobával. Mi ezekben vándorlunk, annak megfelelően, merre visz a Lélek, mire van éppen szükségünk. Még a hetedik lakásban élőnek is időnként ki kell mozdulnia a legbelsőbb lakásból, hogy a realitásban maradjon, mert a küzdelem az egészséges emberhez hozzátartozik. Az első három lakásba eljuthatunk a magunk akaratából – természetesen Jézus segítségével, mert nélküle semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5) –, de a negyedik lakástól kezdve a kulcs már a vár Uránál van. A negyedik lakásban kezdődik ugyanis a szemlélődés, mely tisztán Isten ajándéka, emberi erőfeszítéssel nem érhető el.

A kapu tehát az az imádság, amelyben valóban Istenhez fordulunk, és amelyben személyes kapcsolatba szeretnénk lépni Vele. Az első lakásba azok jutnak be, akik havonta egyszer-kétszer megteszik ezt, de többre nincs idejük, túlságosan lefoglalják őket a világi dolgok, jó ügyek.[1] Ezért olyanok, mint a süketnémák. Nem hallják meg az Úr hívogató hangját, és így nem is válaszolnak rá. Elkezdik viszont megismerni önmagukat. Időnként felötlik bennük, hogy másképpen kellene élniük, több időt szánniuk az Istennel való kapcsolatra. A második lakásban élők rendszeresen a szívükbe térnek imádkozni, így elkezdenek hallani, megszólal bennük a lelkiismeret hangja egy-egy prédikáció, vagy a Szentírás, vagy egy lelki könyv által. Még némák azonban, és nem tudnak válaszolni. Mivel ők már hallanak, ezért szenvedésük nagyobb, mint az első lakásban élőké, mert fáj nekik a változásra való képtelenségük, de nincsenek olyan nagy veszélyben, mint az előző lakásban, mert hallanak. A harmadik lakás az ún. rendezett emberek lakása, akiknek rendben van az életük és az imaéletük, legtöbben még a bocsánatos bűnöktől is tartózkodnak, gyakorolják a felebaráti szeretetet, de valami mégis hiányzik nekik, mint a gazdag ifjúnak (Mt 19,16): a méricskélés nélküli szeretet és a valódi alázat. Túlságosan kényesek megbecsültségükre. Ha ezt beismerik és alázatot tanulnak Jézustól, akkor helyesen élnek ebben a lakásban.

Isten a negyedik lelki lakásban kezdi el ajándékozni az imádkozónak a szemlélődést. Általában a természetfölötti összeszedettség imája készíti elő őt a nyugalom imájának befogadására. Az utóbbi imában képességei (értelem, akarat[2]) elmerülnek Istenben, mintegy álomszerű állapotba kerül, gondolkodása, mozgása lelassul, és jóleső érzés tölti be mind a testét, mind a lelkét. Az ötödik lakás kegyelme az egyesülő ima, melyben rövid időre megtapasztalja az imádkozó, hogy Istenben van és Isten őbenne. Tapasztalja, hogy egyesülve van az Úrral a Szeretetben. Erre az időre képességeinek működése föl van függesztve, hogy egészen Őreá tudjon figyelni. Szent Teréz a selyemhernyó hasonlatát használja. Miként a hernyó megszövi a gubót, amelyben aztán elpusztul, hogy életet adjon a pillangónak, úgy tesz az ember is. Elkezdi levetni a régi embert szokásaival együtt, hogy megszülethessen benne az új, aki Isten képmására lett teremtve (vö. Kol 3,10). A hatodik lakás nagy kegyelme: a szellemi eljegyzés. Előbb azonban a régi embernek keresztre kell feszíttetnie Krisztussal (vö. Róm 6,6). Mérhetetlen sok szenvedésben van itt része, de Szent Teréz buzdítja, hogy megéri, mert a hetedik lakásban – az Úr végtelen irgalmából – megtapasztalja majd, hogy lelki házasságban élhet Vele a szeretetben. Szenvedés nélkül ott sem lesz, hiszen Krisztus sem volt a nélkül földi életében, de már egészen más módon éli meg azt, hiszen tartósan tapasztalja, hogy egyesülten él a Szentháromsággal, aki végtelen irgalmából csodálatos módon bevonja szeretetegységébe. A kegyelem állapotában élő emberben mindez valóság, mely a szemlélődésben egzisztenciális tapasztalattá válik.

Vajon miért ad ízelítőt Isten az örök boldogságból? – hiszen itt már erről beszélünk. – Azért, hogy Krisztus apostoli buzgósága elemi erővel lobogjon a szívében, és a teljes önátadásban, mellyel a Fiú bekapcsolja őt saját önátadásába, alkalmas munkatársa legyen az üdvözítés nagy művében. Sok munka vár arra, akit az Úr behelyez abba a lakásba, amelyben Ő maga lakozik, vagyis aki ilyen közvetlenül tapasztalható, személyes módon ismeri meg Istent a szeretetben már itt a földön. Nem egyedül vonul majd be az üdvösségbe – Isten végtelen irgalmából –, hanem csapatostul.

Jelen könyvsorozat harmadik kötete az első öt lakást öleli fel.[3] Belépünk Szent Terézzel belső világunkba, hogy a Szeretet magával ragadhasson minket. Aki megteremtett, „előbb szeretett” (1Jn 4,19). Hív és vár személyiségünk központjában, a szívünkben, hogy megajándékozhasson Önmagával, Akit már régen nekünk adott Krisztusban.

Johanna-Andrea

kármelita nővér

MEGRENDELHETŐ

Magyarországon: www.prosperod.hu

Külföldön: www.bookline.hu