"Szent Teréz válaszol - Hogyan imádkozzunk?" 5. kötet

Könyvajánló

Megjelent a „SZENT TERÉZ VÁLASZOL – Hogyan imádkozzunk? 5.”, a Jel Kiadó és a marosszentgyörgyi kármelita nővérek gondozásában.

Az első két kötet Szent Teréz Önéletrajzát dolgozza fel, a harmadik-negyedik kötet a Belső várkastélyt, a most megjelent ötödik kötet pedig az Alapítások könyvének első részét.

Izgalmas, kalandos történeteket olvashatunk egy-egy alapítás kapcsán. Ízelítőt kapunk Szent Teréz életre valóságából és humorából is, ahogy a kihívást jelentő helyzetekben viselkedik. Gondos anya módjára minden szükségessel ellátja kolostora nővéreit, pedig a legtöbbször kezdetben semmije sincs. Soha nem adja föl, hanem keresi-kutatja a lehetőséget, hogyan oldja meg a fölmerülő problémákat. Istennel együttműködve nem ismer lehetetlen. Ha pedig mégis elkeseredne, az Úr tartja benne a lelket, vagy küld valakit, aki által ezt megteszi. Alapításainak könyvében zömében az erős Szent Terézt látjuk, de időnként találkozhatunk a gyönge Szent Terézzel is, aki rászorul mások lelki támogatására, az anyagi segítség mellett.

A jelen kötet 1567-től 1571-ig öleli föl Szent Teréz alapításait. Elbeszéléseit időnként megszakítja, és lelki tanácsokat ad, főként kolostorai elöljáróinak. Számos elhajlással találkozik ugyanis a nővéreknél, mind saját alapításaiban, mind más rendekben. Sokszor jó és buzgó nővérek szándék nélküli hibáiról számol be, melyek téves belső irányultságot eredményeznek.

Apostoli tűz ég Szent Terézben. Minden idejét, energiáját beleadja az új kolostorok alapításába, amelyben Istent dicsőítik és közbenjárnak az Egyházért, különösen a papokért, akik védelmezik a hit tisztaságát, hiszen a protestantizmus egyre inkább terjed. Szent irigységgel hallgatja egy missziós atya beszámolóit, aki az új földrészen, Amerikában teljesít szolgálatot. Szent Terézt sokkal jobban meghatja a misszió, mint a vértanúság bármilyen hősies formája, mert egyetlen emberi lélek Istenhez vezetése számára mindennél többet ér. A maga módján szeretne csatlakozni a misszióhoz, ezért is alapítja kolostorait.

Ebben a művében szintén nyomatékosítja, hogy ha valaki hivatalos kötelezettsége miatt nem tud annyi időt belső imára fordítani, amennyit szeretne, semmiképpen se keseredjen el.

…jegyezzük meg, hogy valójában akkor ajándékozzuk oda időnket az Úrnak, és akkor dolgozunk neki, ha akár az engedelmesség, akár a szeretet kedvéért lemondunk a belső imáról. Hiszen Ő maga mondta: „Amit az egyik ilyen kicsinyért tesztek, nekem teszitek.” Ami pedig az engedelmességet illeti, Ő bizonyára nem akarhatja, hogy az a lélek, aki Őt igazán szereti, más úton haladjon, mint amit Ő maga választott: obediens usque ad mortem. (AK V/3)

Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a belső ima ideje szent, azt az időt már Istennek adtuk. Csak a szeretet vagy az engedelmesség jegyében áldozhatjuk föl, s ha azt vesszük észre, hogy rendszeresen közbejön valami, ami meggátol az imában, akkor vizsgáljuk meg, mi történik, mert valószínű, kísértéssel állunk szemben. Az ellenség ugyanis fondorlatos módon újra meg újra megakadályozhatja, hogy az imaidőben Istennel legyünk, mert tudja, hogy abból sok kegyelem származik.

Hasonlóképpen van az engedelmességgel is. Különös volna, ha akkor, amikor Isten világosan azt mondja nekünk, hogy tegyük meg ezt vagy azt a fontos dolgot, mi jobbnak tartanánk nyugodtan szemlélni Őt, csupán azért, mert ebben több örömünk telik. Mondhatom nevetséges haladás volna Isten szeretetében, ha meg akarnánk kötni a kezét, abban a hiszemben, hogy csak egyetlenegy úton képes velünk jót tenni. (AK V/5)

Kegyelmét éppen úgy adja a szeretetszolgálat idején, mint az imaidőben, ha testvéreinkben Őt szolgáljuk. A rendszeres imára szánt időt ugyanakkor nem szabad elhagyni, csakis kivételes esetben, mert abból merítjük az erőt a szeretetszolgálathoz.

…mennyire más azok szeretete, akik igazán szeretik az Urat, és ismerik a maguk természetét! Mennyire képtelenek átengedni magukat a nyugalomnak, ha tehetnek valamit azért, hogy akárcsak egyetlen lélek is előbbre haladjon, és jobban megszeresse az Urat; vagy pedig alkalmuk van valakit megvigasztalni, vagy valami veszedelemből kimenteni! Ó, mennyire terhére lenne az ilyen embernek ilyenkor a pihenés! Ha pedig nem képes valamit tenni, legalább imáival ostromolja az Urat azok érdekében, akik pusztulása akkora fájdalmat okoz neki. Elmulasztja a lelki örömök élvezetét, de szerencséjének tartja ezt a veszteséget, hiszen ő nem a saját érdekeit hajhássza, hanem azt keresi, hogyan tehetné meg tökéletesebben Isten akaratát. (AK V/5)

A csapda máshol is el lehet rejtve: például, ha valaki túlhajtja magát, és apostoli buzgóság címén fölemészti erejét. Mindig megtalálhatjuk azt a kis időt, amikor egy kápolnában leülünk az Úr lábához, és hallgatjuk őt. Semmit sem teszünk, hanem Őreá figyelünk a szív csöndességében. Szent Teréz is életének utolsó szakaszát sok fáradozással tölti az Úr kérésére, de a Vele való együttlétből meríti az erőt hozzá. Ha elfogadjuk, hogy állapotbeli kötelességeink teljesítése közben is velünk van az Úr, és velünk együtt húzza a mindennapok igáját, s közben egy-egy kis időt egyedül Ővele töltünk, akkor a szolgálat örömében részesülhetünk. Így mindannyian imádkozhatjuk Szent Terézzel: „Menjünk együtt, Uram! Ahol Te vagy, ott akarok lenni én is, amerre jársz, arra akarok járni én is!” (TÚ XXVI)

Megrendelhető: www.prosperod.hu, külfölön: www.bookline.ro