Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet eucharisztikus élete

Boldogsággal köszöntelek téged! (P 47)

Tizennégy éves korához közeledve ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy fogadalommal Istennek szentelje magát. 1897. november 19-én Árpádházi Szent Erzsébet közbenjárását kéri, hogy a Kármelbe léphessen:

Mondd neki, hogy egy szép és jó napon

A lelkem meghatott és teljesen elragadott

Megígértem neki, hogy örökké az Övé vagyok

Egyedül neki szentelve életem” (P 42)

1899. február 12-én a három napos plébániai szentségimádás végén ezt írja naplójában: Milyen kedves három nap telt el! Este egy jó fél órán át szentségimádáson voltam a nyolc órai zsolozsma előtt: ki tudná elmondani a szív a szívben édességét, miközben nem érezzük magunkat többé a földön és nem látunk és nem hallunk már mást, mint Istent! Isten, aki a lélekhez beszél, Isten, aki annyi édes dolgot mond neki, Isten, aki kéri tőle, hogy szenvedjen! Jézus, aki végül egy kis szeretetet kíván, hogy megvigasztaljam.

Néhány héttel később, a redemtorista missziós atyák által tartott nagymisszió lezárása után Erzsébet így fogalmaz: Ezekben a napokban esténként egy kis látogatást teszek az Oltáriszentségnél. Milyen kedves órák ezek, melyeket Szerelmem közelében töltök! Engedem kiönteni szívemet, hagyom magam rajta kapni, hogy ezer bolondságot mondok ennek az isteni Vőlegénynek, de Ő szereti ezt a fesztelenséget, amit a szívben töltünk el. És utána hallom csöndes hangját lelkem mélyén, figyelmes tanácsokat ad, mely előkészít arra az életre, melyet követni fogok. (Napló, 1899. április 5.)

A Kármelbe lépését követően alig egy hónappal (1901. szeptember 11-én) írja a következőket Angles kanonoknak: Minden vasárnap szentségimádásunk van a kápolnában. Amikor kinyitom az ajtót, hogy az isteni Rabot szemléljem, aki engem rabbá tett ebben a kedves Kármelben, úgy tűnik nekem, hogy ez az ajtó kissé már a mennyország megnyitott ajtaja. Akkor mindent, ami a szívemben van, elhelyezek Jézusom elé, és ott az Ő közelében mindent megtalálok. (L 91)

Egy hónappal később húgának, Guite-nek írja: Kedden Szent Terézt ünnepeljük, és én már örvendezem ennek. Az Oltáriszentség ki lesz téve a kóruson, és azon a napon, azt gondolom, hogy itt maradhatok addig, amíg csak akarok; azt is gondolom, hogy neki adom magam. Legyetek majd velem, drágáim! Annyira szeretek nektek a Jóistenről beszélni… Ott az Ő közelében megtalállak titeket, mert a lelkek számára egyáltalán nincs szétválás. Annyira szeretlek benneteket! Soha nem éreztem ezt ennyire! (L 97)

Avila Szent Teréz szellemében eucharisztikus találkozásainak apostoli szándékot ad. A dijon-i misszió alatt imádkozik és áldozatokat hoz Chapuis úr megtéréséért, aki annak a háznak tulajdonosa, ahol édesanyjával és húgával lakik. Nagycsütörtökön ezt jegyzi le naplójába: Jézus, aki a szívemben pihensz, Jézus, Életem, Szerelmem, Szeretetem, jövök, hogy vigasztaljalak Téged ezen a napon, amikor annyira szerettél engem. Egy nagy szeretettel szeretném elfeledtetni veled a 

világ hálátlanságát! (…) szeretni foglak Téged azokért, akik elfeledkeztek rólad. Nagyon szegény vagyok, nagyon rossz ahhoz, hogy magasra vágyjak, de szeretlek Téged, ó szeretlek Téged a belehalásig! Milyen szép pillantok voltak, melyeket állandóan veled töltöttem! A kiöntött könnyek a Te társaságodban, milyen édesek és gyöngédek voltak! Ó isteni Szeretet, bocsánat, bocsánat a bűnösökért, annyira kértem Istent, amikor a szívemben pihentél: kértem ezt a mindenható Atyát, hogy a Te nevedben ne utasíthasson vissza semmit, és ne legyen rendkívülibb visszavezetni ezt a szegény bűnöst, mint ahogy engem fölemeltél e szép dolgok közé, engem, bűnös teremtményt! (Napló, 1899. március 30.)

A nagycsütörtök esti eucharisztiáról szóló tanítás után válaszul az Úr kimondhatatlan szeretetére, önmagát adja: Jó Jézus, szeretetet fogok adni Neked a szeretetért, áldozatot hozok az áldozatért. Feláldoztad magad értem. Neked ajánlom magam, mint áldozat, neked szentelem életemet, vigasztalni akarlak, és ezért kegyelmedd

el, ami nélkül semmire sem vagyok képes, mindenre kész vagyok. Ó Jézus, annyira szeretlek, annyira szeretnék valami jót tenni neked! Adj szenvedést nekem, ó Isten, Mindenható, áldozatul ajánlom fel magam a világ bűnöseiért. Felajánlom magam Jézussal, Vőlegényemmel, Jézussal, a legfőbb áldozattal.

Nagypénteki feljegyzésében olvassuk: Szeretetet fogok adni a szeretetért, vért a vérért. Te meghaltál értem; és valóban, én mindennap meg fogok halni önmagamnak, mindennap el fogok tűrni újabb szenvedéseket, mindennap el fogok viselni egy újabb mártírságot és ezt Érted, Érted, aki annyira szeret! (…) (Napló 1899. március 31.)

Fogadalmát megelőző lelkigyakorlatának előestéjén ezt írja Vallée atyának: Ezen az estén kezdem meg a lelkigyakorlatot. Ugye imádkozik, hogy egészen átadott, egészen éber legyek, és hogy a Jóisten egészen meg tudja valósítani minden akaratát lelkemben? Úgy tűnik nekem, hogy valami nagy dolog készülődik, és teljesen Krisztus szeretetével körülöleltnek érzem magam. Ó Atyám, ezt a jót adja nekem ezekben az időkben, amikor annyira meg van bántva. Fogadalmamnak ezen a szép napján, vigasztalni akarom Őt, feledtetve vele mindent, utána pedig szeretném, hogy ez egy imádó cselekedet kezdete legyen, ami soha nem szűnik meg lelkemben. (L 150 – 1902. december 31.)

Egy másik levelében, ugyancsak fogadalma előtt így fogalmaz: Ezen az estén, kedves közösségem imáit kértem és holnap elkezdem tíz napos lelkigyakorlatomat. Egy álomnak tűnik, amit annyira vártam, annyira kívánok. Legyen szíves minden reggel, a szentmisében egy egészen sajátságos szándékot adni, mert valami nagy dolog készülődik. Úgy érzem, be vagyok burkolva Krisztus szeretetébe, és amikor visszanézek, úgy látom, hogy mintegy isteni működés van a lelkemben. Ó szeretet, olyan vagyok, mint aki összeroskadt ez alatt a súly alatt, akkor hát hallgatok és imádok…” (L 151)

Ez Erzsébet válasza Isten fölfoghatatlan szeretetére. Fogadalomtétele után írja Angles asszonynak: Ki tudná elmondani lelkemnek azt az örömét, amit Krisztust szemlélve kaptam fogadalomtételem után, és amit tisztelendő Anyánk benne elhelyezett „mint pecsétet a szívemre”, azt gondolhattam: „Végre, Ő egészen az enyém, és én egészen az Övé vagyok, nincs már másom, csak Ő – Ő nekem Minden!” És most már csak egy vágyam van, szeretni, szeretni állandóan, buzgólkodni dicsőségéért, mint egy igazi mennyasszony, boldogságot adni neki, lakást készítve számára lelkemben, és hogy ott a szeretet erejében elfelejtsen minden szörnyűséget, amit tettek vele a rosszak! Igen, kedves asszonyom, vigasztaljuk meg Őt! (L 156 – 1903. február 15.) Azt kérdezi tőlem, hogyan tudom elviselni a hideget. Higgye el, hogy én sem vagyok nagylelkűbb, mint ön, csak ön szenvedő, míg nekem jó egészségem van. Nem sajnálkozom a hidegen. Látja, egy kis érdemem van, és otthon többet szenvedtem télen, mint a Kármelben, ahol egyáltalán nincs tűz. A Jóisten kegyelmeket ad; aztán ez olyan jó, hogy ezeket a dolgokat kicsiknek érezzük, amikor a Mestert nézzük, aki mindent elviselt azért, mert „túlságosan szeretett” minket, ahogy Szent Pál mondja: ekkor szomjazunk arra, hogy szeretetet adjunk neki az Ő szeretetéért! A Kármelben valóban találkozunk a szenvedéseknek ezzel a módjával, de ez olyan enyhe, mihelyt a szív egészen meg van fogva a szeretettel. El fogom mondani önnek, hogyan teszek, amikor egy kicsit fáradt vagyok: a Keresztre Feszítettet nézem, és amikor látom, hogy Ő egészen kiszolgáltatta magát nekem, akkor úgy tűnik, hogy nem is tettem semmit Érte, aki értem fáradt, aki értem kimerült, hogy adjak neki egy kicsit abból, amit Ő nekem adott! Kedves asszonyon, reggel a szentmisén egyesüljünk az Ő áldozatának szellemében: mennyasszonyai vagyunk, Hozzá kell hasonlítanunk! Aztán tegyünk mindent Őbenne a nap folyamán! Ha hűségesek leszünk az Ő életéhez, ha azonosulunk egészen egyszerűen a Megfeszített lelkének minden rezdülésével, akkor már nem kell félnünk gyöngeségeinktől, mert Ő lesz a mi erőnk, és ki tud Tőle elválasztani minket? (Uo.)

Egy fiatal, még a világban élő barátnőjének, Germaine Gemeaux-nak, aki érdeklődik a szerzetesi élet iránt, a következőket írja: A teljes Szentháromság bennünk pihen, ami nagy titok, melyet majd a mennyben szemlélünk: ez legyen a te klauzúrád! (L 172) Erzsébet ismerte Kis Szent Teréz lelkiségét: Igen, kedves Germeine-m – folytatja – éljünk szeretettel, legyünk egyszerűek, mint ő, állandóan kiszolgáltatva magunkat, percről percre feláldozva magunkat, a Jóisten akaratát téve, anélkül, hogy valami rendkívülit végeznénk. És utána tegyünk egészen kicsi dolgokat, hagyva magunkat hordozni, mint a gyermek anyja karjában, azáltal, aki számunkra Minden.” (Uo.)

Angles kanonokhoz szóló levelében is megtaláljuk Kis Szent Teréz hatását: Utolsó levelem óta oly sok dolog történt! Az Egyház hallatta velem: „Veni Sponsa Christi” – konszekrált engem, és most minden „beteljesedett”, vagy inkább minden kezdődik, mert a fogadalom nem csak dicsfény, és „mennyasszonyi életem” mindennap egyre szebbnek, egyre fényesebbnek tűnik, nagyobb békével és szeretettel van körülvéve. A nagy napot megelőző éjszaka, amíg a kóruson voltam a Vőlegény várásában, megértettem, hogy mennyországom elkezdődött a földön, mennyország a hitben, szenvedéssel és áldozattal azért, Akit szeretek! (…) Annyira szeretnék szeretni, szeretnék, mint szeráfi anyám, egészen a meghalásig! „Ó charitatis Victima” – énekeljük ünneped napján, és íme, az én ambícióm: a szeretet zsákmánya lenni! (…) Úgy tűnik nekem, a Kármel az, hogy egyszerűen élünk a szeretetben; reggeltől estig ott van a Regula, ami pillanatról pillanatra kifejezi Isten akaratát. (L 169. 1903. július 15.)

Erzsébet szemlélődő életének ideálját a következő levélben fogalmazza meg: Krisztus mennyasszonyának lenni! Ez nem csupán édes álmok kifejezése: ez egy isteni valóság, a hasonlóság és egyesülés egész misztériumának kifejezése: ez az a név, amit konszekrációnk reggelén az Egyház kimond felettünk: Jöjj, Krisztus jegyese! (…) A mennyasszony életét kell élni! „Mennyasszony” – minden, ami ebben a névben benne van, megérezteti az adott és kapott szeretetet! Bensőségesség, hűség, abszolút odaadás! (…) Mennyasszonynak lenni, kiszolgáltatva lenni, mint ahogy Ő kiszolgáltatta magát, ez azt jelenti, hogy feláldozzuk magunkat, mint Ő, Őáltala, Őérte… Krisztus az, aki egészen a miénkké teszi magát, és mi egészen az „Övéi leszünk”! (…) Mennyasszonynak lenni azt jelenti, hogy teljes jogunk van az Ő Szíve fölött… Szív a Szívben egy egész élet… Vele élni… mindig Vele élni… egészen Őbenne pihenni, és megengedni neki, hogy egészen a mi lelkünkben pihenjen! (…) Ehhez nem kell többé mást tudni, mint szeretni; szeretni imádva; szeretni jót téve; szeretni imádkozva, kérve, önmagunkról megfeledkezve; szeretni mindig, minden formában” (vö. NI 13).

Erzsébet örömteli szent. Magával ragadta őt Krisztus szeretete, és ezt a szeretetet sugározta környezetére. 1903-ban Rolland-nak, nagynénjének ezt írja a Boldogságos Szűz Mária Mennybevételének ünnepén: A Kármelben nálunk is körmenet volt a vesperás után, mely alatt két óráig énekeltünk. Levettük fehér köpenyeinket: ez annyira szép klauzúránkban! Szeretem elgondolni a Szüzek körmenetét, akik követik a Bárányt, bárhová is megy. Már itt a földön kiválasztotta az ön kicsi Erzsébetét, hogy az isteni kíséretbe vezettesse a Kármel mennyasszonyai között. Mondja meg neki, Jézusnak, hogy köszönet minden napért, akarja, mert a kegyelem hullámai elborítják szívemet. (L 171 – 1903. augusztus 15.)

1904. január 25-én kelt levelében, melyet Chevignard abbénak címzett, első alkalommal határozza meg hivatását úgy, mint az Úr „dicsőségének dicsérete”. A kifejezést Szent Pál efezusiakhoz írt levelében találjuk. Szent Pál mondja, hogy nem vagyunk vendégek és idegenek, hanem a szentek Városa és Isten háza vagyunk (vö. Ef 2,19). Ez ott, abban a túlvilági és isteni földön van, ahol már a hit által lakunk, ahol a lelkünkben már érződik az Ő közelléte, az egészen szerető Isten ölelése alatt! Az Ő szeretete „az Ő Túl nagy szeretete”, hogy a nagy apostol dicséretével éljek, íme, az én színe látásom a földön. Kedves abbé úr, megértjük-e, hogy mennyire szeretve vagyunk?” (L 191)

Angles kanonok imáját kéri, amikor majd felajánlja a szent áldozatot. 1905 nagyböjtje előtt írja: Imádkozzon az ön kis gyermekéért is, konszekrálja őt a Szentostyával együtt, hogy ne maradjon semmi már a szegény Erzsébetből, hanem legyen egészen a Szentháromságé! (L 225)

Lelkigyakorlatának kezdetén pedig Chevignard abbénak ezt írja: Legyen szándékában, hogy az ön nővérének lelke a sivatag remeteségébe jusson, és mielőtt belemerül az Ő Thebaid-jába, úgy érzi, szüksége van arra, hogy az ön imáit kérje, és azt, hogy ajánljon fel a szentmiseáldozat nagy szándékában. Amikor ön konszekrálni fogja az ostyát, ahol Jézus „az egyedül szent” testesül meg, legyen szíves konszekrálni Ővele, mint „az ostyát az ő dicséretére”, azért, hogy minden lélegzetvételem, minden mozdulatom, minden cselekedetem az ő Szentségének dicsérete legyen! (L 244. 1905. október 8.)

Ádvent kezdetén ugyancsak az abbénak címzi a következő levelet: Szándékozza, kérem, december 8-án – amikor ön lesz a főpap – nekem szentelni, az ön szeretetének hatalmát, hogy valóban a „Laudem Gloriae” (Dicsőségének dicsérete) legyek; ezt Szent Pálnál olvastam és megértettem, hogy ez a hivatásom, a száműzetés kezdete óta várva az „Örök Sanctus”-t. (L 250)

Ez az áldozati hangsúly erősödik Erzsébet utolsó hónapjaiban, amikor a betegség egészen lesújtja. Angles kanonoknak írja 1906. július elején: Úgy szeretem Szent Pál azon gondolatát, amit ön elküldött! Úgy tűnik nekem, megvalósult bennem, ezen a kis ágyon, ami az oltár, melyen feláldozom magam a Szeretetnek. Ó kérje, hogy az Imádott Képpel való hasonlóság legyen egyre teljesebb: „Configuratus morti ejus” (Átalakulni az Ő halálára)! Íme, ez az, amit követek, ez ad lelkemnek erőt a szenvedésben. Ha tudná, milyen romboló munkát érzek egész lényemben; ez a kálvária útja, amely megnyílik előttem, és boldog vagyok, hogy ezen haladhatok, mint egy jegyes az isteni Keresztre Feszített oldalán. 18-án leszek huszonhat éves; nem tudom, ez az év az időben, vagy az örökkévalóságban fejeződik-e be, és mint egy gyermek jóakaratú apjától, kérem, hogy a szentmisén konszekráljon engem, mint Isten dicsősége dicséretének ostyáját.” (L 294)

Erzsébet halála előtt két hónappal írja édesanyjának: Isten szereti feláldozni az Ő kis ostyáját, de ez a mise, amit Ő velem mond, aminek az ő Szeretete a papja, még hosszú ideig tarthat. A kis áldozat nem találja hosszúnak az időt annak kezéből, aki őt feláldozza, és azt mondhatja, ha végigmegy a szenvedés ösvényén, még inkább a boldogság útján marad – valóban kedves anyám, semmi sem tudja őt ennyire megragadni. (L 309)

Perjelnőjét, Germaine anyát úgy látja, mint egy papot, aki segít neki, hogy életét a szeretetben felajánlja. Ó Anyám, te vagy a főpap az oltárnál, és a Laudem Gloriae a kis ostya. Az Ő megjelenésének egészen fényes ünnepén, te felajánlod őt a kedves Emmanuel jelenlétében… (L 121)

Halála előtt néhány nappal Erzsébet ezt írja Germaine anyának: Szeretett papom, az ön kis ostyája nagyon, nagyon szenved egyfajta fizikai agóniában. Nagyon gyöngének érzi magát, gyönge kiáltani is! De az a Lény, aki a Szeretet Teljessége, meglátogatja őt, a társaságában van, belépteti az Ő társaságába, amíg megérteti vele, hogy ameddig a földön hagyja őt, addig meg fogja osztani őt a fájdalom. (L 329 – 1906. október 22.)

Utolsó leveleinek egyikében, melyet a Paray-le-Monial-i Kármelből való Marie-Odille nővérnek írt, meghatározza halála utáni küldetését: Úgy tűnik nekem, hogy halálom utáni küldetésem lesz vonzani a lelkeket, segítve őket kilépni önmagukból, hogy Istenhez csatlakozzanak egy egészen egyszerű és egészen szerető mozgásban, és megőrizve őket ebben a nagy csendben, ami megengedi Istennek, hogy beléjük nyomja magát és Önmagához tegye hasonlóvá őket. (L 335. 1906. október 28.)

Perjelnőjéhez, Germeine anyához gyöngéd ragaszkodás fűzi. Ha megengedi – írja priornőjének – az ön kis ostyája, az ön lelke 

mélyén fog átmenni a mennybe: meg fogja önt őrizni a Szeretet társaságában, a Szeretetben való hittel, ez lesz a jele az önben való lakásának. (LA 

5) Tisztelendő Anya, öröktől fogva értem szentelt anya, indulván, örökül hagyom önnek ezt a hivatást, ami az enyém volt a küzdő Egyház keblén, hogy ezentúl szüntelenül a dicsőséges Egyházban töltsem azt be, mint „a Szentháromság dicsőségének dicsérete”. (Uo.)

Laudem Gloriae (dicsőségének dicsérete) – ez az ünnepi név, melyben Erzsébet kifejezte hivatásának lényegét, mélységes eucharisztikus lelkületet takar. Írásai egyértelműsítik, hogy hivatásában egyesült a szentmise szentáldozatával. Ezt mutatja az a levél is, amelyet Vallée atyának írt 1906. augusztus 2-án, Kármelbe lépésének ötödik évfordulójára: Akiket Isten „ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához”. Ó mennyire szeretem Szent Pálnak ezt a gondolatát! A szívemben pihen ez a gondolat. Arra gondolok, hogy az Ő túl nagy szeretetében, megismert engem, meghívott, igazzá tett, és várakozik arra, hogy megdicsőítsen, az Ő szüntelen dicsőségének dicsérete akarok lenni. (…) Isten önnel, kedves tisztelendő atyám, kérem öntől, hogy áldjon meg a Három nevében, és szenteljen engem Nekik, mint a dicséret kis ostyáját. (L 304)

Erzsébet „a dicséret ostyája” volt úgy életében, mint írásaiban. Gyöngédsége rokonaival szemben, tapintata és barátsága változatlan maradt a legnagyobb szenvedések közepette is. Érdeklődik egyik barátnője házassági terve iránt, megköszöni a csokoládét, amit egészsége miatt kap, tanácsokat ad a világban élők számára, mint édesanyjának: Kedves anya, minden a szándékon múlik: így a legkisebb dolgokat is meg tudjuk szentelni, át tudjuk alakítani az élet leghétköznapibb cselekedeteit az isteni cselekvésben! Egy lélek, aki az Istennel való egyesülésben él, csak természetfeletti tetteket hajt végre, és a legbanálisabb cselekedetek ahelyett, hogy elválasztanák Tőle, éppen ellenkezőleg, csak még közelebb viszik a lelket Istenhez. (L 309. 1906. szeptember)

Erzsébet életében csodálatosan megvalósult a harmadik eucharisztikus imádságnak ez a kérése: „Hogy a Szentlélek tegyen minket örök ajándékká a te dicsőségedre”. Boldoggá avatásának másnapján Szent II. János Pál pápa Rómában Erzsébetre vonatkozóan jelentette ki: „A keresztségi kegyelem kibontakozásának csodálatos tanúsága egy teremtményben, aki azt fenntartás nélkül fogadta be, segít nekünk megtalálni az utakat az imádságban és az adományokat önmagunkban.” (1984. november 26.)

Madame Bobet-nek írt lelki hagyatéka nekünk is szól: Meghagyom önnek az Istenben, az egészen szerető és lelkünkben lakozó Isten jelenlétében való hitemet. Ráhagyom önre ezt a titkot: ezt a bensőséges együttlétet Ővele „belül”, ami életemnek szép sugárzó napja volt, és már egy megelőlegezett mennyországot adott. (L 333)

Benne lenni, elmerülni a Szeretetben és mindent odaadni neki viszont szeretetből – ez az életünk értelme.