Teremts magadnak egy kis csöndet a lelked üdvéért!

AZ IDEI KIS SZENT TERÉZ-BÚCSÚ ÜNNEPI HOMÍLIÁJA

Albino Luciani, a későbbi I. János Pál pápa látott egyszer a milánói pályaudvaron egy hordárt, akit nem tudott többé elfelejteni. „Egy oszlophoz támasztott szenes zsákon békésen aludt. Vonatok indultak élesen fütyülve vagy érkeztek nyikorgó fékezéssel, a hangosbeszélő szünet nélkül ontotta az információkat, az emberek zajosan jöttek-mentek… Ő azonban nyugodtan aludt, mintha csak azt akarná mondani: »Csináljatok, amit akartok, nekem pihenésre van szükségem.« Ez az ember intelem volt számomra: »A zaj közepette és a világ hevében maradj, ami vagy! Ne hagyd, hogy puszta szerszámmá tegyenek, ne válj vélemények és divatok rabjává! Biztosíts magadnak csöndet a lélek üdvéért!«”

Vajon mivel tett ekkora benyomást ez az ember Lucianira? Nyilvánvalóan azzal a képességével, hogy a lárma kellős közepén békességre tudott lelni. – Hogyan vélekedett a békességről több mint száz évvel ezelőtt Dosztojevszkij? Megtudhatjuk naplójából: „A békesség a forrása minden nagy erőnek… Nálunk azonban figyelemre sem méltatják… A fejekben nincs békesség, ezért nincs szilárdság sem a meggyőződésekben, sem a nézetekben, sem az idegekben…” Tehát minden időben mindenkinek szüksége van a zaj közepette egy szigetre, ahol megpihenhet és megélheti a békét. Így kell értenünk Moshe Löb rabbit, aki ezt mondja: „Az az ember, akinek nem jut minden nap egy óra, nem ember.”

A milánói pályaudvar hordára nem szólt egy szót sem, mégis ezt mondta: „Teremts magadnak egy kis csöndet a lelked üdvéért!” – Amikor először halottam a Kármelről, azt gondoltam, hogy egy ilyen hely lehet, ahová belépve az ember megtalálja a csöndjét, megtalálhatja békességét, megtalálhatja önmagát. Vannak oly magas és erős falai, melyek távol tartják a hiábavaló, fölösleges dolgokat. Az ott bent élők csakis a legfontosabbal foglalkoznak: Istennel. Nemcsak egy órát adnak önmaguknak, hanem egész napjukat odaadják: Istennek. Ma ünnepelt szentünket is hasonló gondolatok foglalkoztatták. Így vall erről: „Nem azért léptem be a Kármelbe, hogy a nővéreimmel élhessek, hanem egyedül azért, hogy Jézus hívására válaszoljak.” Fogadalma alkalmával, 1890. szeptember 8-án, hasonlóan érez: „Reggelre elárasztott a béke, s ebben a minden érzést felülmúló békében tettem le szent fogadalmamat.” Kolostorunkra, melynek falai közt most vagyunk, mindig úgy tekintettem, mint a béke szigetére, távol a világ, a nagyváros zajától. Ám láthatjuk, hogy vannak folyamatok, melyek megállíthatatlanok. A civilizáció, melynek elengedhetetlen velejárója a zsongás, a zaj, ha lopakodva is, de terjeszkedik, és kopogtat a Kármel kapuján. (Lásd terjeszkedő város, a kolostor mellett épülő terelőút.)

Változó világunkban, ami olykor fojtogató, egy olyan életben, amelyben nem könnyű a felszínen maradni, a Kármel kertje is és benne a ma ünnepelt virága, Teréz, biztos utat mutatnak, melyen haladva az ember önmaga maradhat. „A felszínen maradhat”, melyet, ha jól megnézünk, Isten tenyerét ismerjük föl benne. Teréz a külső szemlélő számára biztonságot jelentő Kármel kapuján lép be, ahol minden adva lenne a buzgó, istenfélő életre, és itt, ahová végre megérkezett, ahová oly hőn vágyott, itt kezdődik meg az ő személyes útja, a „kis út”. Ez a „kis út” nagyon sokáig érthetetlen volt számomra, pedig arany egyszerűségű út, amelyben semmi sem gyerekes, csak a neve, ahogyan XI. Piusz pápa fogalmaz. Érett emberek járnak rajta: a bizalom útja, az Istenre hagyatkozás, a hála útja. Őszinte szívvel haladva rajta át lehet látni hitünk korlátait, el lehet fogadni hiányosságait, le lehet tenni az atyai Kézbe mindazt, amit átláttunk és elfogadtunk. Innen fakad a keresztény szabadság és a keresztény öröm, s nem utolsó sorban az a szent lelki béke, amelyet a felszínes élet viharai sem tudnak felborítani.

A Kármel falain belül vagy a Kármel falain kívül, végig kell járnunk utunkat, „kis utunkat”. Mit jelent ez? Barátságban lenni Istennel, megbarátkozni önmagunkkal is és barátként ölelni át mindenkit, akit elénk hoz az élet. Ezen az úton mindenki a helyén érezheti önmagát, békesség és csönd honolhat az emberi szív mélyén. Kis Szent Terézben mindhárom érzület megtalálható.

Barátságban lenni Istennel

Ez a bensőséges kapcsolat föllelhető önéletrajzában, verseiben. Az Úr Jézus jegyesének nevezi magát. Lelki nászukra (fogadalomtétel) meghívót szerkeszt. Az imádság édességén túl az Úrral való mély bensőséges kapcsolatáról így vall: „Megértettem és tapasztalatból tudom, hogy Isten országa bennünk van, Jézusnak nincs szüksége sem könyvre, sem doktorokra ahhoz, hogy a lelkeket taníthassa. Ő, a Doktorok Doktora, lármás szavak nélkül tanít. Soha nem hallottam őt beszélni, de érzem, hogy bennem van minden pillanatomban, vezet és sugallja, amit mondanom vagy tennem kell. Pontosan abban a percben villannak fel olyan megismerések, amilyenek soha nem voltak világosak előttem, mikor szükségem van rájuk, s a leggyakrabban nem is elmélkedésem alatt jönnek gazdagon, hanem napi elfoglaltságaim közepette.”

Megbarátkozni önmagunkkal

Ismerjük be, talán ez a legnehezebb! Kell hozzá önismeret, elfogadás, gyöngeségeink, fogyatékosságaink számbavétele. Szent Terézünk igazi nagy mestere volt ennek. Nem véletlen, hogy kitüntette magát a „kis” jelzővel. Kicsinységéről himnuszokat zengett. Ebben nem az álszerénység vezette, hanem az a tudat, hogy lénye olyan, akár egy kis szürke porszem. Vajon nem volt-e gyakran tökéletlen? Ugye sokszor elaludt az imádság idején? Mégsem veszíti el bátorságát, nem süllyed középszerűségbe, érzi, tudja, hogy kicsinysége ellenére törekedhet az életszentségre. Kicsinységének tudata ad bizalmat neki: „Jézus, én kicsiny vagyok ahhoz, hogy nagy tetteket vigyek véghez; az én őrültségem az a remény, hogy a te szereteted áldozatul fogad el engem… Az én őrültségem az, hogy könyörgök testvéreimnek, a sasoknak (a nagy szenteket nevezi így), nyerjék el számomra azt a kegyet, hogy magának az isteni Sasnak szárnyaival szállhassak a Szeretet Napja felé.”

Barátként ölelni át mindenkit

Kis Szent Teréznek akkora szíve van, hogy az egész világ, a világegyház belefér, bensejében hordozza a nagyvilág gondjait, bajait: mi mindenért ajánlja föl önmagát áldozatul! Nála mindez nem holmi együttérzés. Szívből tudta szeretni a mellette élő nővért is. Erről tesz tanúságot harmadik kéziratában: „Átéreztem, milyen tökéletlen volt a nővéreim iránti szeretetem, láttam, hogy nem úgy szeretem őket, mint ahogy a jó Isten szereti. Ó, most értem, hogy a tökéletes szeretet a mások hibáinak elviselésében áll, abban, hogy egy cseppet sem csodálkozunk gyöngeségeiken, hogy épülünk a legcsekélyebb erényen, melyet szemünk láttára gyakorolnak, főként pedig azt értettem meg, hogy a szeretet nem maradhat a szív mélyén elzárva. Gyertyát sem azért gyújtanak – mondta Jézus –, hogy a véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy világítson mindazoknak, akik a házban vannak. Úgy gondolom, hogy ez a gyertya a szeretetet jelképezi, melynek világítania, boldogítania kell, nemcsak azok számára, akik nekem a legdrágábbak, hanem mindenkinek, aki csak a házban van, kivétel nélkül.” Túl tudott lépni az emberi rokonszenven és ellenszenven, s az egyetemes szeretet törvényével ölelt magához bárkit, még a legellenszenvesebb nővértársait is.

Amikor Teréz belépett az áldott falak közé, hisz így nevezte a Kármel falait, egyet kért, egyre vágyott: soha ne háborgathassák földi dolgok a lelkét, ne háborgassa semmi szíve békéjét. Így fohászkodik fogadalomtételekor: „Jézus, csak békét kérek tőled, meg szeretetet, végtelen szeretetet, melynek netovábbja Te vagy.” Megtalálta, megkapta. Ezért születhetett róla méltán a következő jellemzés: „Kármel ékszere, nagy és erős, de az arca egy gyermeké; bölcsessége, fejlettsége, éleslátása olyan, mint egy ötvenévesé. Mindig nyugodt lélek, tökéletesen ura önmagának, mindenben és mindenkivel szemben.”

Éljünk „az áldott falakon” belül vagy kívül, ennél magasztosabbat aligha kívánhatunk magunknak. A Kármelen belül adva van, nemcsak egyetlen óra – a bölcs rabbi mondására utalva –, hanem akár minden nap, de az áldott falakon kívül is lehetnek Kármelek. Lelki Kármelek, olyan kis kertek, melyekben élhetnek, virulhatnak Istennek kedves, terézi szellemű virágok, életek. Mindenkinek járnia kell az útját, akár ezt, a terézi kis utat, ami nem visz máshová, mint a szeretet életének világába. Ez megszentelődésünk útja, és egyben a világ megszentelésének útja is. Egy kortárs horvát lelki író és költő, Stepan Lice gondolataival zárom elmélkedésemet: „Kedves Testvérem! Szenteld meg azt a helyet, ahol tartózkodsz! Minden helyen hagyj magad után nyomot, a fény pecsétjét! A fény ragyogásával tedd lakhatóvá e világot, amelyben jársz! Szenteld meg szavaiddal, lélegzeteddel! Szenteld meg találkozásaidat! Ébreszd fel a szent élet utáni vágyat azokban, akikkel élsz, akikkel találkozol! A földet, amelyen jársz, szenteld meg! Hasztalan keresel szent helyeket, ha életeddel nem szülöd meg őket, a szent helyek sem fognak a mindennapjaidban megtalálni. Mert szent élet van minden talpalatnyi földben, s el van vetve minden lélegzetvételben. Szenteld meg napjaidat, a kort, amelyben élsz, bármennyire kellemetlen és nehéz! Minden pillanatot itass át a szent élettel!” Ebben kísérjen minket Kis Szent Teréz örökkévaló szeretetet sugárzó tekintete és mosolya! Ámen.

Nagy László, nyárádsellyei plébános