Kis Szent Teréz

Lisieuxi Szent Teréz, Thérèse Martin 1873. január 2-án született a franciaországi Alençonban szülei kilencedik gyermekeként. Édesanyja korai halálát követően a család 1877 novemberében Lisieux-be költözött. Teréz alig 15 évesen, 1888. április 9-én belépett a lisieux-i kármelita kolostorba, ahol A Gyermek Jézusról nevezett Teréz nevet kapta, amelyet később kiegészített a Szent Arc misztériumával. Ugyanebben a kolostorban már ott élt két nővére: a másodszülött Pauline, Jézusról nevezett Ágnes nővér, és az elsőszülött Marie, Jézus Szívéről nevezett Mária nővér. 1894-ben csatlakozott hozzájuk Céline is, a Szent Arcról nevezett Genovéva nővér. Az ötödik lány, Léonie, vizitációs nővér lett. Szüleiket, Louis Martint és Zélie Guérint, mint házaspárt avatták boldoggá 2008. október 19-én.

Teréz 1890. szeptember 8-án tette le szerzetesi örökfogadalmát. Többek között az újoncmesternő segítőjeként a noviciátus nevelője volt. Nagy bölcsességgel formálta a rábízottakat, akik megérezték, hogy fiatal kora ellenére mennyire tapasztalt nevelő.

Nővérei fölfigyeltek arra, hogy a szülői házban töltött évekről milyen mélyreható élményeket őrzött meg emlékezetében, s arra, hogy személyes tapasztalatára támaszkodva, milyen kiváló eligazításokat tud adni. Kérésükre az elöljáró megbízta őt, hogy írja meg gyermekkori majd szerzetesi életének emlékeit, lelki tapasztalatait. Így született meg a ma Önéletrajzaként ismert „A”, „B” és „C” kézirat. 54 versét ajándékba írta nővéreinek különböző alkalmakra. A közösség jeles ünnepeire, főként a perjelnő névnapjára nyolc színdarabot írt, amelyeket „Kegyes rekreációk” címen ismerünk, és egyelőre még nem léteznek magyar fordításban. 21 imája maradt fenn, amelyek részben személyes imák, részben olyan önfelajánlások, amelyekhez mások is csatlakoztak. Ezenkívül még 266 levél tartozik örökségéhez, valamint az „Utolsó beszélgetések”, a halálos ágyán mondott, nővére által lejegyzett szavai maradtak fenn. Ezekből megismerhetjük Teréz gondolatait, lelkületét, törekvéseit. Mindennek nagyszerű foglalatát adja választott misztériuma: a Gyermek Jézus és a Szent Arc titka, Isten hozzánk lehajló szeretetének két végpontja: a szeretetből kicsivé váló Isten – és Teréz –, valamint a szenvedésben magát kiüresítő és sokakért önmagát odaadó engedelmes Fiú – és Teréz.

1897. szeptember 30-án, kilenc év szerzetesi élet után, 24 éves korában hunyt el.

XI. Piusz pápa 1923. április 29-én boldoggá avatta, 1925. május 17-én a szentek sorába iktatta. 1927 óta a missziók társvédőszentje. XII. Piusz pápa 1944-ben Franciaország második védőszentjévé nyilvánította. 1997. október 19-én II. János Pál pápa egyháztanítóvá nyilvánította. Ez utóbbi a legmagasabb cím, amelyet az Egyház egy szentnek adományoz. Azok nyerik el, akiknek tanítása egyetemes érvényű, széles körben ismert és elismert, így sokakat segít közelebb Isten megismeréséhez, üdvösségük eléréséhez. Kétezer éves történelme folyamán csupán 33 szentnek ítélték oda. Ez a fiatalon elhunyt kármelita nővér tehát egy sorba került olyan nagy tanítókkal, mint Alexandriai Szent Cirill, Szent Atanáz, Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely, Aquinói Szent Tamás, Szent Bonaventúra, Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János és mások. „Kicsinységem dacára is éppen úgy meg szeretném világosítani a lelkeket, mint a Próféták, a Doktorok…” – írta „B” kéziratában.

„Lisieuxi Terézről meggyőződéssel mondhatjuk, hogy Isten Lelke segítségével szívében fölfedezte és az emberek előtt feltárta korunk alapvető misztériumát, az evangélium alapvető igazságát: a tényt, hogy megkaptuk Isten fogadott fiúságának Lelkét, mely azt mondatja velünk: Abba, Atya. A kis út a szent gyermekség útja. Ebben a kis útban mégis a legalapvetőbb és legegyetemesebb igazság újul és erősödik meg. Hiszen az evangéliumi üzenet melyik igazsága alapvetőbb és egyetemesebb, mint az, hogy Isten a mi Atyánk, és mi az Ő gyermekei vagyunk?” – mondta II. János Pál 1980-ban Lisieux-ben.

Hogy megérezzük Teréz lelkületét, „hallgassunk bele” gondolataiba, hogyan szólalt meg számára az evangélium, és hogyan ösztönözte őt cselekvésre. 

„Mindig vágytam arra, hogy szent legyek, de jaj, mikor a szentekkel összehasonlítottam magam, mindig megállapítottam, hogy köztük és köztem ugyanaz a különbség, mint az égbevesző hegycsúcs és a hitvány homokszem között, amelyen a járókelők lába tapos. Ahelyett, hogy elcsüggedtem volna, ezt mondtam magamnak: a Jó Isten nem sugallhat megvalósíthatatlan vágyakat, törekedtem hát életszentségre kicsinységem dacára is. Nagyobbá tennem magam lehetetlenség, el kell viselnem magam olyannak, amilyen vagyok, minden tökéletlenségemmel együtt. De meg akarom keresni a módját, hogy az Égbe jussak, éspedig egy kicsi, nagyon egyenes, nagyon rövid, egy egészen új kis úton keresztül. A találmányok századában élünk, most már nem kell fáradva róni az emelet lépcsőit, a gazdagoknál előnyösen helyettesíti ezt a lift. Én is szeretnék egy felvonót találni, hogy Jézusig emelkedjem, mert túlságosan kicsi vagyok ahhoz, hogy a tökéletesség meredek lépcsőfokait járjam. Útbaigazítást kerestem tehát a szent könyvekben a felvonóra, vágyaim tárgyára vonatkozólag, és ezeket a szavakat olvastam le az Örök Bölcsesség ajkáról: Ha valaki EGÉSZEN KICSI, jöjjön hozzám. Én tehát jöttem, megsejtve, hogy megtaláltam, amit kerestem és tudni akarván, én Istenem, hogyan bánsz azzal az egészen kicsivel, aki felel a te hívásodra, tovább kutattam, és íme, ezt találtam: Mint ahogy az anya ringatja gyermekét, úgy vigasztallak meg én téged, keblemen hordozlak majd, és térdemen ringatlak téged. Ennél gyöngédebb, ennél dallamosabb szavaknak soha nem örvendezett még a lelkem. A felvonó, amelynek egészen az Égig kell emelnie engem, a te karjaid, ó Jézus! Ehhez nem szükséges nagyobbodnom, ellenkezőleg, az kell, hogy kicsi maradjak, hogy egyre inkább azzá legyek. Ó én Istenem, Te megszégyenítetted reményeimet, én pedig irgalmadat akarom megénekelni.”

„Ebben az évben, drága Anyám, a jó Isten abban a kegyelemben részesített, hogy megértettem: mi a szeretet. Igaz, hogy azelőtt is értettem, de tökéletlen módon. Nem mélyedtem el Jézus szavaiban: „A második parancsolat HASONLÍT az elsőhöz: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” Én főként arra törekedtem, hogy szeressem Istent, és őt szeretve megértettem: nem az kell, hogy szeretetem csak  szavakban jusson kifejezésre, mert: „Nem mind, aki mondja: Uram, Uram, megy be a Mennyek országába, hanem azok, akik Isten akaratát cselekszik.” Ezt az akaratot Jézus többször megismertette, azt kell mondanom, hogy Evangéliumának csaknem minden lapján, de az utolsó vacsorán, amikor tudja, hogy tanítványainak a szíve lángolóbb szeretettől ég Iránta, aki csak az imént adta nekik magát Eucharisztiájának mondhatatlan misztériumában, ez az édes Megváltó új parancsot akar adni számukra. Kifejezhetetlen gyengédséggel mondja? „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást, AMINT ÉN SZERETTELEK BENNETEKET, HOGY TI IS ÚGY SZERESSÉTEK EGYMÁST. Arról fogja mindenki megismerni, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymáshoz.”

Hogyan szerette Jézus tanítványait, és miért szerette őket? Ó, természet adta tulajdonságaik nem vonzották őt, Közte és köztük végtelen távolság volt. Ő volt a tudás, az Örök Bölcsesség, azok pedig szegény bűnösök, tudatlanok, eltelve földi gondolatokkal. Ennek ellenére Jézus barátainak, testvéreinek nevezi őket. Azt akarja, hogy Vele együtt uralkodjanak Atyja birodalmában, s hogy kitárhassa előttük ezt a birodalmat, meg akar halni egy keresztfán, mert Ő mondta: „Senkinek sincsen nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja azokért, akiket szeret.”

Kedves Anyám, Jézus ezen szavain elmélkedve átértettem, hogy milyen tökéletlen volt nővéreim iránti szeretetem, láttam, hogy nem úgy szerettem őket, mint ahogy a Jó Isten szereti. Ó, most értem, hogy a tökéletes szeretet mások hibáinak elviselésében áll, abban, hogy egy cseppet sem csodálkozunk gyöngéiken, hogy épülünk a legcsekélyebb erényen, amelyet a szemünk láttára gyakorolnak, főleg pedig azt értettem meg, hogy a szeretet nem maradhat a szív mélyén elzárva. „Gyertyát sem azért gyújtanak – mondta Jézus –, hogy véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy világítson MINDAZOKNAK, akik a házban vannak.” Úgy gondolom, hogy ez a gyertya a szeretetet jelképezi, melynek világítania, boldogítania kell, nemcsak azok számára, akik nekem a legdrágábbak, hanem MINDENKINEK, aki csak a házban van, kivétel nélkül.

Mikor az Úr azt parancsolta népének, hogy szeresse felebarátját, mint önmagát, még nem jött el a földre. S azt is jól tudva, hogy milyen fokban szereti az ember önmagát, nem kérhetett teremtményeitől ennél nagyobb szeretetet a felebarát számára. De mikor Jézus új parancsolatot ad apostolainak, AZ Ő PARANCSOLATÁT, amint később mondja, akkor már nem arról beszél, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint önmagunkat, hanem arról, hogy úgy szeressük, mint ahogy Ő, Jézus szerette, ahogy Ő fogja szeretni az idők végezetéig…

Ó, Uram! Tudom, hogy nem parancsolsz semmi olyat, ami lehetetlen, te jobban ismered gyengeségemet, tökéletlenségemet, mint én magam, te jól tudod, hogy én soha nem tudnám úgy szeretni a nővéreimet, ahogyan te szereted őket, ha csak te magad, ó én Jézusom, nem szeretnéd őket tovább énbennem. Oh, mennyire szeretem ezt a parancsot, hiszen bizonyítékát nyújtja annak, hogy a Te akaratod: bennem szeretni mindazokat, akiket szeretnem rendelsz!...

Igen, érzem, hogy mikor szerető szívű vagyok, egyedül Jézus cselekszik bennem, minél inkább egy vagyok Vele, annál jobban szeretem minden nővéremet.”

„Azóta, hogy két fivérem és kis újoncnővéreim vannak: ha mindegyik lélek részére azt akarnám kérni, részletezve is, amire szüksége van, rövidek lennének hozzá a napok, és én nagyon félnék, hogy kifelejtettem valami fontosat. Az egyszerű lelkeknek nincs szükségük bonyolult eszközökre. Miután én is közéjük tartozom, egy reggelen, hálaadásom alatt, Jézus egy egyszerű eszközt adott nekem arra, hogy küldetésemnek eleget tegyek. Megértette velem az Énekek Énekének ezeket a szavait: „VONZZ ENGEM, S MI FUTNI FOGUNK a Te keneteid illata után.” Ó, Jézus, tehát még azt sem szükséges mondani: „Vonzz engem, s ezáltal vonzzad azokat a lelkeket, akiket szeretek!” Ez az egyszerű szó: „Vonzz engem”, elég. Uram, megértettem, hogy akkor, ha egy lélek engedte, hogy rabul ejtse a te keneteid mámorító illata, nem futhat egyedül, magával ragadja az összes lelkeket, akiket szeret. Ez minden kényszer, minden erőfeszítés nélkül történik, ez az ő feléd vonzódásának természetes következménye.

Mint ahogy a hegyi patak, miközben fékeveszetten veti magát a tengerbe, magával sodor mindent, amivel csak útközben találkozott, ugyanígy a lélek, aki elmerül a Te szereteted parttalan tengerében, ó, Jézusom, magával viszi az összes kincseket, amelyek birtokában vannak. Uram, te tudod, hogy nincs más kincsem, mint a lelkek, akiket a Te tetszésed egyesített az enyémmel.”

„Érzem, hogy minél jobban lángba borítja lelkemet a szeretet tüze, annál inkább fogom azt mondani, hogy Vonzz engem, s azok a lelkek is, akik közelednek felém annál nagyobb gyorsasággal futnak majd Szerelmesük keneteinek illata után, mert egy tüzet fogott lélek sem maradhat már tétlen…”

(Önéletrajz, C kézirat)